„Majdnem elvesztettük a kislányunkat” – őszintén mesél élete legnagyobb válságáról, Rasmus Lauge
„Sosem szabad abbahagynunk az apró dolgok ünneplését” – vallja a dán válogatott kézilabdázó, Rasmus Lauge. Újszülött kislánya több mint három hónapot töltött lélegeztetőgépen, és kilencszer kapott vérátömlesztést.
Amikor Lauge először meglátta a lányát, alig tudott megszólalni.
„Ez az én gyermekem?” – kérdezte hitetlenkedve, miközben az orvos egy mindössze 30 centiméteres, 700 grammos, oxigénmaszkos kislányt tartott a karjában.
Egy órával korábban még nyugodtan tévézett otthon Silkeborgban. A felesége telefonhívása mindössze hét másodpercig tartott – pánikban volt, azonnal indulni kellett a kórházba.-írja a JP.dk
A Skejby kórházban egy nővér így fogadta: „Gratulálok, kislánya született. A feleségét éppen a műtőből tolják az ébredőbe. Először hozzá menne, vagy az intenzíven fekvő gyermekéhez?”
Lauge ekkor még nem sejtette, hogy családjára életük legnagyobb megpróbáltatása vár.
Négy hónappal a kiírt időpont előtt
Az emberek a szurkolók számára Rasmus Lauge a sikerek embere: 34 évesen olimpiai, világbajnoki és Európa-bajnoki aranyérmes, Dánia egyik legjobb kézilabdázója. Most azonban egészen más küzdelemben kellett helytállnia.
Néhány héttel a januári vb-győzelem után felesége, Sabrina Jepsen világra hozta harmadik gyermeküket, Annát – négy hónappal korábban, a 24. terhességi héten.
Dániában évente körülbelül 60 ezer baba születik, közülük alig húsz érkezik ilyen korán. Anna volt az egyikük.
Kritikus napok, kétségbeesett gondolatok
A szülésznőként dolgozó Sabrina pontosan tudta, mit jelent, amikor elfolyt a magzatvíz.
„Csak hét százalék az esélye, hogy egy ilyen korán született baba túléli. Tudtam, hogy vagy most veszítjük el, vagy hosszú, fájdalmas harc kezdődik.”
Végül sürgősségi császármetszéssel, mindössze 11 perc alatt született meg Anna. Állapota életveszélyes volt: inkubátorba került, hónapokig gépek segítették a légzését.
„Olyan érzés volt, mintha egy 300 km/órával száguldó vonatra szálltunk volna fel, amelyről senki sem tudta, mikor áll meg” – emlékszik vissza Lauge.
Az első hónapban folyamatos életveszélyben volt, a szülők minden pillanatban attól féltek, hogy elveszítik.
Család a kórház és az otthon között
A két nagyobb testvér, a 7 éves Freja és a 6 éves Noah sokszor játszott a kórház folyosóin, mit sem sejtve a helyzet súlyosságáról.
„Egyszer Noah azt mondta: »Nézd, anya, Anna gyakorolja, hogyan kell jól lélegezni, hogy hazamehessünk.« Ez nagyon megérintett” – meséli Sabrina.
A szülők ruhástul aludtak, telefon a kezükben, mindig készen arra, hogy rohanjanak a babához. Közben a barátok, rokonok és még ismeretlen szurkolók szeretete és támogatása tartotta bennük a lelket.
„Sosem tapasztaltunk még ekkora összefogást. Virágokat, ajándékokat, üzeneteket kaptunk – még rivális szurkolói kluboktól is” – mondja Lauge.
Hazatérés és új kezdet
Anna végül öt hónap után, július végén jöhetett haza. Addigra túl volt 13 hét lélegeztetőgépen, kilenc vérátömlesztésen, három agyi vizsgálaton és egy műtéten.
Most féléves, orrszondán keresztül még mindig segítséget kap a légzéshez, de az állapota stabil.
„Még nem értünk teljesen a folyamat végére, de jól van. Az idő majd eldönti, lesznek-e hosszabb távú következményei” – mondja Sabrina.
A közösségi médiában is megosztották a történetüket.
„Sokat gondolkodtunk, hogy tegyük-e, de végül büszkék vagyunk Annára, és arra is, hogy együtt túléltük ezt az időszakot.”
„Meg kell ünnepelni a kis győzelmeket”
A kórházban minden apró előrelépést megünnepeltek: amikor Anna először kinyitotta a szemét, vagy amikor végre rendes ruhát húzhattak rá.
„Ezt visszahoztuk a hétköznapokba is. Meg kell tanulnunk örülni az apró dolgoknak, és soha nem szabad abbahagyni a kis győzelmek ünneplését” – mondja Lauge.
