“Az volt a célom, hogy megálljam a helyem Dániában” – interjú Kurucz Orsolyával
A Dániasport.hu olvasói már megszokhatták, hogy olyan sportolókról, edzőkről vagy vezetőkről írunk, akik magyarként dolgoznak, sportolnak Dániában, Skandináviában és a mindennapjaikat az ottani ország sportéletének szentelik. Sorozatunk következő interjúalanya Kurucz Orsolya, “Orsi”, a dán női ligában szereplő Sönderjyske legendája, aki 15 évig állt a klub alkalmazásában, közel 250 mérkőzést játszott a színeiben. Jelenleg edző-kapusedző, elnökségi tag az utánpótlás klubjukban – vele beszélgettünk a dán kézilabdáról, a skandináv mentalitásról, dán edzőképzésről és arról, miért is van lemaradva a magyar kézilabda.
Elöljáróban el kell mondanom, nekem, mint a cikk írójának nem lesz könnyű dolga, hiszen jól ismerjük egymást és tudom, hogy sok érdekességgel tudnád színesíteni az interjút, mert az elmúlt 20 éved, miután kiléptél a magyar kézilabdából, rengeteg élménnyel szolgált számodra. Kezdjük is az interjút onnan, hogyan is kerültél ki Dániába?
“2003 decemberében, 25 évesen, több éves NB I-es pályafutással, nemzetközi kupamérkőzések tapasztalatával a hátizsákomban igazoltam ki, szinte egyik-napról a másikra, mert az akkori klubom, az Esztergom súlyos anyagi gondokkal küszködött. Így egy párnapos dán terepszemle után elfogadtam egy féléves szerződést annak ellenére, hogy akkor már közel álltam egy másik, ma BL-ben szereplő magyar klubhoz. Gyorsan történtek az események, egy hét múlva már a Slagelse DH ellen debütáltam a dán ligában. Azóta sem bántam meg, mert évekig a világ legjobbjai ellen készülhettem és játszhattam hetente, a csapatom egyik meghatározó játékosa lehettem, klubrekorder, egyesek szerint a klub legendája.
Igen, ez a 2000-es évek eleje, amikor sok magyar játékos kelendőnek számított és Dániába igazolhattak. Mit tapasztaltál és végül is miért lett 15 év a dán klubodban?
Hogy mit tapasztaltam? Talán azt, hogy szinte minden hétvégén nemzetközi színvonalú mérkőzéseket játszhattam, mai szemmel belegondolva ezek a mérkőzések felértek a Final Four-mérkőzések színvonalával. A csapatok tele voltak dán és külföldi válogatott játékosokkal, világbajnokokkal, olimpiai bajnokokkal, érmesekkel, így sok-sok klasszis csapat szerepelt a ligában. Debütálás a hazai közönség előtt győztes meccsen sikerült, ahol a mezőny legjobbjának választottak. A Kolding egy középcsapatnak számított akkor, francia és dán válogatott játékosuk is volt többek között Christina Roslyng, aki ma a dán női válogatott mellett is dolgozik, később a csapattársam is volt. A féléves szerződésből gyorsan kétéves lett, majd így tovább 15 évig.
Az első időszakban még voltak otthonról megkeresések, de a klubom mindig tudatosította, hogy számítanak rám, így maradtam le például a Győrbe való átigazolásról is. Már érvényes szerződésem volt, de a klub nem akart elengedni még kölcsönben sem, mert a vezetőedzőnk azt mondta, szeretné rám építeni a csapatát. Így maradtam, annak ellenére, hogy a külföldi menedzserek minden évben megtaláltak és beajánlottak külföldi kluboknak. A dán liga kihívásai, az edzéskultúra, az emberek, az izgalmas nyelv, a biztonságos és kiszámítható mindennapok és sok minden más, amire pár mondatban nehéz is válaszolni, megfogott.
“a heti egy kondi edzés nem elég a kettő szinten tart a harmadiktól tudsz fejlődni.”
Mennyiben volt más a dán kézilabda?
Természetesen más volt az edzés, a meccsekre való felkészülés, de akkor még nem éreztem azt, hogy a skandináv stílus ennyire dominálni fog a későbbiekben, igaz, voltak jelek. Emlékszem, mi, kapusok otthon sosem kondiztunk, pláne nem a bajnokság közben, nekünk mindig kapusedzés volt, míg mások a heti egy kondit nyomtak. Később megértettem, mennyire fontos eleme ez is a kézilabdának és a kapusjátéknak is. Már akkor a norvég csapattársam azt mondta, hogy a heti egy kondiedzés nem elég, a kettő szinten tart, de a harmadiktól tudsz fejlődni. Sok mindent másképpen csináltak, de azt hiszem, mivel jó alapokkal érkeztem otthonról, egy jó bajnokságból, sok meccsel, hamar át tudtam venni a stílusukat. Persze azt is meg kell említenem, hogy nem ment ez azért olyan gördülékenyen, sőt…
“Az volt a célom, hogy megálljam a helyem Dániában.“
Egy évvel ezelőtt a 24.hu-nak egy nagyobb interjúban , azt nyilatkoztad, hogy nagyon sajnálod, hogy annak ellenére, hogy az ifi- és a juniorválogatottban is szerepeltél, a felnőtt A válogatottság nem jött össze.
Igen, ifi és junior válogatottban is szerepeltem, sajnos az A válogatottság nem jött össze. Pedig többször is reális esélyem volt rá, úgy gondolom. Mai napig emlékszem, hogy az Esztergommal nagyon jó szezont mentünk, személy szerint nekem is jól ment a játék. 2003 januárjában megvertük a Győrt, négy hétméterest is védtem, majd a Hypobankot is elsőként győztük le – akkor játszott az NB I-ben. 24 éves voltam, nagyon jó formában, a Nemzeti Sportban Laurencz Laci bácsi úgy nyilatkozott, hogy régen látott ilyen magyar kapusteljesítményt.
Jött egy válogatott mérkőzés, Pálinger Kati mellett Sugár Timi jött akkor szóba rendszerint, de utóbbi sérüléssel bajlódott, így az akkori szövetségi kapitány két olyan lánynak szavazott bizalmat, akik akkor más csapat padján ültek, és pár percre kaptak bizalmat egy-egy mérkőzésen. Akkor abba akartam hagyni a kézilabdát. Sokan nem értették a döntést, persze, aki a kézilabdában benne volt, az tudott rá magyarázatot adni. Akkor az volt a divat, ha nagy csapat padján ülsz a padon, hamarabb leszel válogatott, mintha csapatod húzóembereként hétről-hétre egy erős középcsapatban szerepelsz. Furcsa, de 20 év kellett ahhoz, hogy a rájöjjön a szakma, ez nem járható út. Engem ez akkor nagyon rosszul érintett, ezért nem is vágytam vissza a magyar közegbe, az volt a célom, hogy megálljam a helyem Dániában.
Ami azt hiszem sikerült.
Kétszer is az év legjobbja lettem a klubomban, amely akkor a legkisebb költségvetéssel rendelkezett a ligában. Volt olyan év, amikor az 5. helyen végeztem a kapusok ranglistáján, 38%-os átlaggal. Az első tizenhárom ezen a listán már válogatott vagy címeket nyerő kapus volt, egyedül én számítottam kakukktojásnak a nulla válogatottsággal… Egyetlen egy hívást sem kaptam otthonról, még a bő keretbe sem kerültem be, akkor sem, amikor már októberben már csak egy csapatunk állt a nemzetközi kupában. Akkor én rendszerint világklasszisok ellen léptem pályára hétről-hétre. Amikor egy olyan ikasti csapat ellen nyújt az ember jó teljesítmény, amelyben Isabel Blanco, Gro Hammerseng, Katja Nyberg, Ragnhild Aamodt , Tonje Nöstvold és Line Daugaard játszik, akkor azt hiszem, egy kisebb figyelmet megérdemeltem volna. Nem beszélve a többi sztárról, akik mind a dán ligából lettek később nagy tornákat nyerő játékosok. Egy idő után már elengedtem ezt a kérdést, pedig több dán média is úgy írt rólam, hogy válogatott kapus vagyok, de sajnos ez nem volt igaz.
Igen, valóban érdekes, ma már mindenki azt szorgalmazza, menjenek külföldre a játékosok és ne üljenek egy nagycsapat padján. Lehet akkor azt mondani, hogy húszéves lemaradása van a magyar kézilabdának, hiszen akkor a világ legjobb ligájába való igazolást sem nézték jó szemmel?
Olvasom, hallgatom, nézem, követem a magyar kézilabdát, volt játékosok, játékostársak keresnek meg ilyen-olyan ügyben. Szülők szeretnék tehetséges gyerekeiket Dániába irányítani, de sokakat ki kell ábrándítanom, nem olyan egyszerű ma egy magyar kézilabdázónak külföldre igazolni. Jelenleg sajnos azt kell mondani, nem kapkodnak a magyar játékosok iránt, illetve nagyon sok dán tehetség van, akik megtalálják az utat a klubjaikban. Ha nem is 20 éves a hátrányunk, de van lemaradásunk, annak ellenére, hogy utánpótlásban mindenki minket csodál az eredményeink alapján. Sajnálom, hogy akkor amikor felnőttben is jók voltunk és a világelithez tartoztunk, nem úgy menedzseltük a játékosainkat és edzőinket, a kézilabdánkat, ahogy most a norvégok vagy a dánok csinálják. De akár idesorolhatnám a hollandokat, svédeket, franciákat is. Mert azt be kell vallanunk, ezen a téren is nagy a lemaradásunk.
Dolgoztál felnőttekkel, az utánpótlással, jártál dán edzői iskolákba. Magyarországon mindenki a skandináv titkot keresi: a menedzselés lehet az egyik problémája a kézilabdának?
Bár Dániában is találni érdekes dolgokat klubon belül is, de alapjában véve egy jó rendszerük van, ami teljesen független mindentől. Mondhatni, hogy a foci és a kézilabda utánpótlásrendszer felépítése és elve is hasonló. Azt gondolom, látom és tapasztalom, hogy egy nagyon jó rendszerben sportolnak és nőnek fel a gyerekek, ezt a sajátjaimon is látom. Mondhatnám azt is, érdemes megnézni Nikolaj Jakosbsen egyik Instagram-bejegyzését ott rámutat arra, miért is olyan jó a dánok utánpótlása. Anyukák, apukák, önkéntes szülők edzik a gyerekeket fizetség nélkül, de a legnagyobb szeretettel, odaadással és ami a legfontosabb, egymást tisztelve. Ahogy én is 8 órás munka mellett foglalkozom a kézilabdával. Elképesztő kis helyeken is van csarnok, sportklub, csapatok és sportélet, szerintem innen kell keresni a skandináv titkot.
Persze el tudnék jobban is merülni a szakmai részletekbe, hiszen pont két hete hallgattam meg egy előadást a dánok következő évekre kidolgozott stratégiájáról, de azt nagyon hosszú lenne felvázolni. Edzőként kint vagyok U9-es meccsektől kezdve a felnőttekig bezárólag, sokat mérkőzést megnézek, a két Eb-elődöntő között elmentem megnézni Dánia legtehetségesebb U19 csapatát is, mert a házunk mögötti csarnokban játszottak. Edzéseket tartok, beszélgetek a kézilabdában tevékenykedőkkel és azt látom, hogy a képzésük mindig a gyerekekről szól és a kisebb klubok is tevékeny részesei a dán utánpótlásnak.
Akkor térjünk ki a skandináv edzőkre és játékosokra, hiszen Magyarországon is dolgoznak és dolgoztak edzők. Mit gondolsz róluk?
Teljesen természetes, hogy Magyarországra is eljutnak a dán edzők, hiszen nagyon sok játékosuk játszik külföldön, keresettek, miért ne lennének az edzők is azok. Mindig kíváncsian tekintek rájuk, hiszen sok játékos ellen kézilabdáztam, akik Magyarországon játszanak vagy játszottak. Az edzőket is ismerem, volt akinek csapata ellen is játszottam a dániai pályafutásom alatt, azaz hamarabb ismertem őket, mint a magyar kézilabdaközeg. Emlékszem, amikor Kim Rasmussen dán csapata ellen játszottunk, a meccs után viccesen odaszólt hozzám, mikor hagyom már abba. Azt hiszem, okoztam neki egy kis problémát ellenfélként az évek során. Ulrik Kirkelyvel dolgoztam együtt fél évig, remélem, nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom egy felkészült edzőnek tartom, aki meg tudja találni a hangot a csapatával. Tavaly elmentem hozzá edzéslátogatásra is egy BL-meccs előtt, nagyon tetszett, ahogy felépítette az edzést és hogy a stábból mindenkinek megvolt a feladata.
Nycke Grottal készítettünk egy interjút, akkor ő elmondta nekünk, hogy emlékszik, sok kellemetlen pillanatot okoztál nekik. Úgy tudom, majdnem csapattársak is lettetek.
Igen, Nycke nagyon aranyos lány, tavaly az Odense -FTC meccsen összefutottunk. Emlékszem, még a Holstebroban játszott sok fiatal tehetséggel együtt, a csapatuk nagyon szépen építkezett, megkerestek engem is, aztán köszöntem szépen az ajánlatot, végül maradtam a klubomban. Utána leigazoltak egy fiatal tehetséges kapust a csapathoz, őt úgy hívták, Sandra Toft. Sokszor játszottam ellenük, nagyon örültem, hogy ilyen sikeres pályát futottak be Magyarország érintésével. Nycke vagy Sandra – akit az anyukája edzett 14 éves koráig – pályafutása is azt mutatja, hogy egy szerény, közel sem profi körülményekből, de tartalommal teli tehetségfejlesztési környezetben is válhat valakiből világklasszis, meghatározó játékos.
Úgy tudom, dán edzői képesítést is szereztél, belelátsz a dán utánpótlásképzésbe, a felnőtt csapatok munkájába. Sokan szeretnék tudni: mi az igazi skandináv stílus?
Tudom, eljutnak hozzám a hírek, olvastam is régebben, hogy több magyar edzőnek tetszik a skandinávok stílusa. Nyilván nem véletlenül. Azt gondolom, ez nem olyan egyszerű, hogy csak átvegyünk edzéselemeket és elkezdjük utánozni őket. A skandináv gyerekek teljesen más tehetségfejlesztési környezetből kerülnek ki, ebből kell kiindulni. 12, de akár 15 éves korukig több sportot is űznek, akár A, B vagy C játékosok is a korosztályukban, mindig megpróbáljuk nekik a megfelelő játéklehetőséget biztosítani. A mi utánpótlásklubunkban minden korosztályban legalább 2 csapat van, de van, ahol 3 (kisváros, 6-7000 fős település), így mindenkinek biztosítva van a megfelelő játéklehetőség a megfelelő szinten. A korosztályokban is maximálva van a mérkőzésre benevezhető játékosok száma, így minden benevezett játékos lehetőséghez tud jutni.
Ez is egy jó dolog, mert nem szabad 16 évesen már lemondani róluk vagy aki lemaradt, azt elhagyni az úton. Valójában sok B és C játékosból lett A klasszis, lásd például Gidselt.
Így az utánpótlásban a játékosoknál inkább a processt a folyamatot nézzük, mint sem azt, hogy milyen eredményt érünk el a csapattal. Annak ellenére, hogy számoljuk a mérkőzéseken a gólokat, mert az eredmény is ad egyfajta értéket, motivációt. Az is fontos a dán képzésben, hogy különböző fizikai adottságú gyerekek megtalálják a boldogságot a kézilabdában és sokáig részesei legyenek a rendszernek, mert nem tudhatjuk, hogy éppen öt vagy tíz év múlva merre tart majd a sportág.
A rendszer, amiben felnőnek, az fantasztikus, alulról szerveződik, hogy aztán több lehetséges úton is megtalálja a fiatal a maga lehetőségét. Itt is vannak akadémiák, amelyek többségben inkább sportiskolák. Azaz fizetősek, jelentős összegbe kerül a szülőknek. Egy ilyenben jelenleg is rendszeresen tartok kapusedzést.
Összességében elmondható, itt addig marad a gyerek a rendszerben, amíg kedve van játszani.
Több helyen is megtalálható vagy a dán kézilabdában és vezeted a kapusiskoládat, ha jól tudom. Beszélnél egy kicsit róla?
Még játszottam és már akkor az edzőim kikérték a véleményem, hogy miként védekezzünk egyes csapatok ellen, hogyan építsük fel a játékot. Emlékszem, volt egy edzőnk, az EHF-vizsgájára készült. Már nem volt a csapatunknál, de megkeresett, hogy mondjam el a véleményem a kapus és a védekezés összhangjáról. Pár évvel később az év edzőjének választották és mai is egy top férficsapatnál dolgozik. Tudtam segíteni a hozzánk került fatal játékosoknak is, így annak a holland kislánynak is, aki 18 éves korában került hozzánk. Úgy hívják, Estavana Polman. Úgy gondolom, a magyar és a skandináv stílust jól tudom ötvözni, hiszen mindkét ligában lejátszottam közel 200-200 mérkőzést. Ezt a tapasztalatot a kapusiskolámban jól tudom kamatoztatni.
A kapusiskola sok érdekességet is hozott számomra, hiszen edzhettem a holland férfi bajnokcsapat kapusait. A klub két kamerával vette fel az edzéseimet. Pár hónap múlva Budapesten láttam a kapusomat a Európa-bajnokáság középdöntőjében a dánok ellen.
Amellett, hogy kapok privát felkérést szülőktől a gyerekeiket edzeni, van megkeresésem sportiskolától is jelenleg. Volt olyan klub, ahol az edzések mellett a kapusjáték elméleti részének oktatása és bemutatása is feladatom volt, nagyon érdekesnek tartottam. Büszkén mondhatom, hogy volt holland női válogatott játékos is, aki súlyos, több hónapos sérüléséből visszatérve engem keresett meg, hogy szedjük össze a mozgását. A róla készült videó alapján keresett meg Dánia legkedveltebb kézilabdával foglalkozó oldala, és tízrészes sorozatot jelentetett meg a honlapján az edzéseimből. Egy-egy videó elérte a harmincezres megtekintést. Sok izgalmas dolog történt az iskola életében, és arról sem mondtam le még, hogy felnőttekkel dolgozzak magasabb szinten, mert például a Dán Kézilabda Szövetség (DHF) is szeretne több női edzőt látni a csapatoknál, igaz ahogy tapasztalom nem ebben az irányban haladunk…
Fő feladatom most a női ligacsapatunk utánpótlás klubjában, a Rödekro-Aabenraa Haandboldnál képezni a kapusokat, ami egy nagyon izgalmas lehetőség.
Utolsó kérdésként: esetleg kerestek meg téged otthonról a szakma képviselői? Hiszen testközelből tapasztalod azt, amit mások tévéből, a interneten keresztül vagy egy-két időszakos dániai látogatás alkalmával?
Ahogy említettem már, volt csapattársak, ellenfelek, akik most edzőként dolgoznak hívnak fel Magyarországról és beszélgetünk a kézilabdáról. De egyébként mások nem keresnek meg. Olyan kapusjátékot, amit mi játszottunk itt a dán ligában évekkel ezelőtt, azt Kim Rasmussen nem tudta megvalósítani a válogatottnál, ahogy hallottam egy magyar podcastban.
Vannak taktikai elemek, amelyek alapjátéknak számítanak a dán kézilabdában. Ismerem a játékosokat, klubokat, hiszen napi szinten látom őket. A DHF edzőképzésén arról beszéltünk, hogy a dánok már a mindennapi edzés ritmusába bevinnék a mentális képességek fejlesztését, ami lassan annyira alapnak kell legyen, mint a jó fizikális állapot. De azt is elmondhatom, hogy ott voltam Nikolaj Jakosbsen mester vizsgáján, ahol több ligaedzővel egyetemben az EHF mester vizsgájának gyakorlati anyagát mutatta be, egy élmény volt ott lenni magyar kézilabdaedzőként. Igaz, többször előfordult már, hogy annyi év után már dánnak gondolnak az edzőkollégák. Persze szívesen megosztottam volna ezt a tapsztalatomat is, remélem, egyszer majd erre is sor kerülhet.
Ez is érdekelheti: