Emil Nielsen: Egyszerűen ezzel a vérröggel kell játszanom, talán ez az utolsó mérkőzésem
A Veszprém és a dán férfi kézilabda-válogatott kapusa, Emil Nielsen új könyvében elárulja élete egyik nagy titkát: a szorongást, amely egész pályafutását végigkísérte. A világklasszis kézilabdázó a 2024-es Eb-döntő előtt például úgy érezte, talán élete utolsó meccsére készül.

Emil Nielsen kívülről higgadtnak látszik, belül viszont hosszú évek óta elképesztő szorongással küzd. Amikor nagy a tét, hihetetlenül kényelmetlenül érzi magát, hányingert keltő érzésig képes spannolni magát, és olyankor is az az érzése, hogy nem akar pályára lépni, amikor valójában nagyon is játszani szeretne.
A One Veszprém dán válogatott kapusa ezt az „Emil Nielsen – Vejen til målet” (Az út a célig) című könyvében meséli el, amely november 18-án, szerdán jelenik meg a Lindhardt og Ringhof kiadónál.
A TV2 Sport egy részletet közölt belőle, amelynek eseménye a 2024-es németországi Európa-bajnokság végjátékában történt.
„Nem megyek fel a pályára”
„Ezt neked kell megoldanod, Niklas. Nem megyek fel arra a pályára. Tényleg nem akarok. A kispadon ülök, és jobban szurkolok Niklasnak, mint valaha. Előttem javában zajlik az Európa-bajnokság elődöntője.
Németország jól játszik, fizikálisan és magabiztosan, és egy teljesen zsúfolásig megtelt Lanxess Aréna van mögöttük. Látom a dán szurkolók kis szigeteit a lelátón, de a többiek németek” – olvasható könyvének nyolcadik fejezetében.
A csapat szenzációs, a csoportját hibátlanul megnyerte, a középdöntőben is csak Szlovéniától kapott ki az utolsó meccsen, amikor már az is belefért a sima továbbjutáshoz. A németek elleni elődöntőben posztriválisa, Niklas Landin Jacobsen kezdett, és ahogy olvashatjuk, nem igazán vágyott arra, hogy akár csak csereként is leváltsa a klasszist.
„Játszottam már a kölni Lanxess Arénában a Final 4-ban a klubjaimmal, a Nantes-tal és a Barcelonával, és tudom, ott nagy a nyomás. De ehhez nem hasonlítható. Soha nem tapasztaltam még ilyen hangorkánt. Amikor a németeknél van a labda, a szurkolók üvöltöznek, tapsolnak és éljeneznek. Amikor gólt szereznek, fizikailag érzem a testemben a dübörgést. Amikor támadunk, fütyülnek, és ha kiabálok valamit, olyan, mintha a hang megállna a szám előtt. Nem megyek fel a pályára, nagyon nem akarok játszani! Ha szükség van rám, természetesen készen állok a beállásra, de remélem, hogy nem kell. Remélem, Niklas meg tudja csinálni értünk, és 60 percen át állni fogja a sarat. Az idegesség mellett hiányzik belőlem a lelkesedés. Ez nem újdonság számomra a nagy, fontos meccseken. Minden alkalommal megtörténik. Különösen akkor feltűnő, amikor olyan helyzetekbe kerülök, amikben még soha nem voltam. Mint például az első mérkőzésem a Veszprém arénájában, az első szereplésem egy új ligában egy új klub színeiben, vagy a Final 4-ban való játék.”
Szinte rosszul volt, amikor beállt
„Ismerem a kellemetlenséget és az idegességet, és ezek fontosak számomra. De soha nem éreztem még ilyen erős vágyat, hogy ne játsszak. Soha nem voltam még Európa-bajnokság elődöntőjének közelében, és soha nem tapasztaltam ilyen őrült környezetet. Ez lehet az, ami felpörgeti az egészet. Az ismeretlen. A tapasztalat fontos, ha már jártam egy helyzetben, utána nem érzem tehernek, amikor újra benne vagyok. A kispadon is maximális nyomás alatt vagyok, és belül őrülten szurkolok Niklasnak. Jól ismeri a németeket a kieli időszakából, de nem megy neki a játék. A támadójátékunk sem gördülékeny, és a félidő előtti percekben a németek négy gyors és túl könnyű gólt lőnek. Kétgólos hátrányban vagyunk, 12-14.”
Nielsennek szóltak is, hogy csere lesz, a második félidőben ő folytatja. Ez még inkább idegessé tette.
„A szünetben bemelegítek a pályán. Szörnyű. Megpróbálom elmondani magamnak, hogy ez csak egy kézilabdameccs, amit élveznem kellene. Ahogy már sokszor tettem korábban is nyomás alatt, de mintha nem lenne ugyanaz a hatása. Hirtelen eszembe jutnak a meccset követő emberek milliói. Hány dán nézi a meccset a tévében, és ki örülne, ha nyernénk, és hányan ülnek a teremben, abban reménykedve, hogy rosszul játszom?! Ez az egyik legintenzívebb, legstresszesebb dolog a sportban. Annyi minden forog kockán, és rövid idő alatt minden eldől. 30 perc múlva végzünk, és ez minden cselekedetet csak még fontosabbá tesz. 30 perc múlva megtudjuk, hogy bejutottunk-e a döntőbe.
Minden gondolat és kellemetlen érzés eltűnik, amikor a játékvezető elindítja a második félidőt. Mintha megváltozna a hangnyomás. Nem hallom ugyanúgy a nézőket, nem veszem észre őket, mint amikor a kispadon ültem, csak a saját világomban mozgok, csak a labdára és a következő lövésre figyelek. Itt nincs idő gondolkodni, csupán ott kell lennem az aktuális pillanatban, és reagálni arra, ami történik.”
A legvarázslatosabb hang
A mérkőzés varázsütésre megváltozott, Nielsen védéseivel stabilabbá vált a dán válogatott, pillanatok alatt sikerült egyenlíteni, tizenöt perc után már kétgólos volt az északiak előnye.
„A Lanxess Arénában többször is ökölbe szorítom a kezem. Elkapom Knorr lövését, ellentámadást indítok, Emil Jakobsen pedig gólt szerez. Mikkel Hansen irányítja a támadást, gólpasszokat ad, magabiztosan értékesíti a büntetőket, Simon Pytlick pedig folyamatosan cselekkel és fizikai erővel támad. Hat perccel a vége előtt négy góllal vezetünk.
A németek hetest kapnak, Philipp Weber gyorsan eldobja a labdát, én a jobb karommal hozzáérek, és a kapufára pattan. Sóhaj fut végig a csarnokon. Ez egy varázslatos hang. 20 ezer német, akik egyszerre sóhajtanak. A következő támadás után már öttel vezetünk, úgy tűnik, ez eldőlt. De aztán technikai hibákat követünk el, ők pedig három gyors támadásból gólt szereznek. Az utolsó percben Mikkel Hansen bevágja, és csak most biztos a győzelem. 29-26-ra nyerünk. Kiálltuk a nyomást. Őrült mentalitás jellemzi ezt a csapatot, és mosolyok, ölelések és pacsizások özönében vagyunk, miközben a csarnok egyre csendesebb lesz. Az öltözőben Niklas azt énekli: Kik nyertek ma? A dánok!”
Mintha valami átkattanna
De Nilsen tudta, a nagy izgalomnak még koránt sincs vége, hiszen két nap múlva jön a döntő. Tíz év után ez az első Európa-bajnoki döntője a dánoknak, az ellenfél Franciaország, és hatalmas élmény, hogy a részese lehet. De a hotelszobámban sem tudott elaludni, folyamatosan gondolatok cikáztak a fejében, felvillantak az elődöntő és a rá váró döntő képei, víziói, és a fülében csengett az aréna zaja.
„Másnap a szállodában regenerálódunk, pihenünk, lazítunk, semmit sem csinálunk. Egyszer odajön hozzám Nikolaj Jacobsen. Azt mondja, hogy nekem kell kezdenem a döntőben Niklas helyett. A francba. Ezt tényleg nem akarom.
Egy szót sem hallok abból, amit Nyikolaj mond az öltözőben. Fáj a jobb karom, és azt hiszem, van egy zúzódás a karomon. Miért van zúzódás? Nem azt a karomat ütöttem be.
Vérrög van a karomban? Nem szabadna annak lennie. A többiek az öltözőben ülnek, mi az arénában melegítetünk. Megpróbálok szemkontaktust teremteni a gyógytornászunkkal. Már nem kételkedem. Vérrög van a karomban. Anjának biztosan tudnia kell valamit, de nem tudom elérni, nem néz rám, valószínűleg ő is ideges. Nem akarok integetni Anjának, mert a többieknek nem szabad tudniuk. Nem szabad bizonytalanná válniuk velem kapcsolatban. Senkinek sem kell tudnia erről, senkinek, kivéve Anját. – (a válogatott fizioterapeutája – a szerk.)
Egy részem nagyon jól tudja, hogy nem gondolkodom racionálisan. Persze, hogy nincs vérrögöm. Csak idegesség. Lehet, hogy nem akarok a döntőben kezdeni, és az idegeim gúnyolódnak velem. Önbizalmat és nyugalmat kell sugároznom. Tudom, hogy túl leszek rajta. Mindig így van.
Anjának csak a karomat kell megnéznie. De ez lehetetlen. A többiek már készen állnak, bemegyünk a Lanxess Arénába. Egyszerűen ezzel a vérröggel kell játszanom. Talán ez az utolsó mérkőzésem, de akkor legyen így. Lesz, ami lesz, kimegyek a pályára, aztán ha semmi sem sikerül, majd lecserélnek. Elénekeljük a himnuszt, én már csak azt akarom, hogy végre elkezdődjön a mérkőzés.
Elfoglalom a helyemet a kapuban, a bíró sípjába fúj. Minden könnyebbé válik bennem. Mintha valami átkattanna.”
