„Nem hiszem, hogy valaha meg lehet szokni az állandó elengedésre való kényszert”
Talán ide vártam a legjobban, hogy megérkezzek. A híres Operaházról már mindenki hallott, illetve, hogy élőben nézhettem meg a tavalyi Európa-bajnok angolokat, az nagyon különlegessé tette az utazásom e állomását. Kicsit több időre jöttem Sydney-be, mint a többi városba, mert szerettem volna az összes nevezetességet megnézni és, hogy nehogy úgy kelljen elmennem innen, hogy nem volt időm mindenre. Csiki Anna újabb vb-blogbejegyzése Ausztráliából.
Sydney
Az első állomásom a belvárosban a Darling Harbour volt, amitől nagyjából három perc sétára található a FIFA hivatalos szurkolói zónája, a város szívében. Itt egész nap rengeteg ember volt és még egy emeletes FIFA-fanshopot is kialakítottak, ahol minden, a tornán résztvevő ország mezét, szurkolói ereklyéit meg lehetett vásárolni. Nagyon sok jó terméket dobott a piacra a szövetség a világbajnokság tiszteletére, úgyhogy nagyon ajánlom mindenkinek, hogy látogasson el a FIFA hivatalos weboldalára, mert akár még Magyarországra is lehet rendelni jobbnál jobb ruhákból, táskákból.
A boltot egyébként a legújabb FemaleFootballer YouTube csatornán megjelent vb-vlogban meg is mutatom.
Sydney egy hatalmas város, majdnem 5 millióan lakják, rengeteg felhőkarcolóval és kikötővel rendelkezik, úgyhogy én is az első napomat csak a vízparton sétálva, a hatalmas épületek előtt elhaladva töltöttem. Útközben a parton találtam egy külön, csak a dél-amerikai országoknak kialakított szurkolói zónát, ahol nem meglepő módon nagyon jó hangulat fogadott. A falakra ennek a régiónak a legnagyobb játékosai voltak kiplakátozva és egy szervezővel beszélgetve az is kiderült, hogy ők itt nézik az összes meccset és közben dél-amerikai árusok mindenféle e régióban híres finomságokat készítenek az arra látogatóknak. Biztos nagyon különleges lett volna nekem is megnézni ott egy meccset, de sajnos erre már nem jutott idő.
A profi sportolói élet legnehezebb dolgai
A meccs előtti nap délutánján sikerült megint találkozni a dánokkal, a hoteljüktől nem messze beültünk egy étterembe és hallgattam, ahogy mesélik a jobbnál jobb élményeiket, amiket a vb alatt eddig szereztek. Jó ezeket a történeteket hallgatni, kicsit olyan, mintha én is részese lennék. Viszont elkövették azt a hibát a lányok, hogy dán válogatott szerelésben jöttek találkozni velem és emiatt nem nagyon volt olyan 2 perc, amikor nem jött volna oda valaki egy autogramért, vagy közös képért, ami ismét megmutatta, hogy mekkora esemény ez a női vb Ausztráliában.
De még így is, hogy sokszor megzavartak minket, nagyon jó volt újra látni a lányokat és beszélgetni, mert sajnos tudjuk, hogy valószínűleg megint több hónapig, akár évig nem látjuk egymást. Számomra ez az egyik legnehezebb dolog a profi futballban, hogy minden átigazolási időszakban el kell engedni olyan barátokat, akikkel évek óta együtt töltöttem minden napomat és lehet, hogy több hónapig, akár több évig sem találkozunk.
Mille, Luna és Dylan azok közé tartozik, akikkel az egyik legszorosabb kapcsolatom alakult ki az évek során, de ide sorolhatnám még Stina Blacksteniust, Johanna Rytting Kanerydet a svédektől, vagy Livia Penget a svájci válogatottból.. Ők azok az emberek, akikkel bármennyire is távol vagyunk fizikálisan, mindig meg fog maradni a szoros barátság. Hiába van, aki már akár másfél éve nem a csapattársam, változatlanul mindennap hiányzik és nem hiszem, hogy valaha meg lehet szokni az állandó elengedésre való kényszert, amit minden átigazolási időszak okoz a profi futballban.
Úgyhogy emiatt külön örülök, hogy többször is tudtunk találkozni a dán lányokkal és Dylannel és kicsit úgy éreztük magunkat, mint régen. Miután visszakísértem őket a hoteljükbe, a szurkolói zóna felé vettem az irányt, mert mindenképp ott szerettem volna nézni az ausztrálok csoportmeccsét Nigéria ellen. Fantasztikus hangulat volt, több ezer ember gyűlt össze, hogy együtt szurkolja ki a hazaiak csoportból való továbbjutását, amit egy esetleges győzelem eredményezett volna. Nigériától nem nagyon tudtam, hogy mire számítsak a meccs előtt, habár van egy nagy sztárjuk, a Barcelonával többszörös BL-győztes Asisat Oshoala, viszont rajta kívül nem nagyon ismertem a keretet. Nagyon különleges élmény volt ott Sydney belvárosában, a felhőkarcolók között nézni Ausztráliát, habár kifejezetten rossz napot fogtak ki a hazaiak.
Nigéria viszont nagyon kellemes meglepetést okozott, nagyon kompaktan védekezett együtt, amikből aztán veszélyes támadásokat alakítotk ki. Azt gondolom, megérdemelten nyert 3-2-re. Jó volt látni, hogy a vereség ellenére a szurkolók nagyon pozitívak maradtak a továbbjutást illetően és már meccs után arról beszéltek, hogy a kanadai válogatottat meg lehet verni.
A meccsnap
Már reggel felvettem a dán mezt és egész nap abban sétáltam a városban. Aznap az Operaháznál, sőt még hajókirándulásomon is találkoztam dán mezt viselő szurkolókkal, akik mind odaköszöntek, sőt páran még beszélgetést is kezdeményeztek, de tudni kell, hogy a svéd és a dán nyelv nem annyira fedi egymást, úgyhogy a köszönésen kívül nem tudtam velük dánul, csak angolul kommunikálni. Minden dán, akivel beszéltem azt mondta, hogy hisznek a csapatban annyira, hogy meg tudják verni az angolokat és akár csoportelsőként jutnak tovább.
A stadionba érve megint fantasztikus hangulat fogadott. Mivel a lányoktól kaptam erre a meccsre is a jegyet, így ismét a dán hozzátartozókkal ültem. Jó volt látni, hogy mennyi család jött el erre a meccsre, kisgyerekestől, nagymamástól mindkét oldalon. Az angol játékosok hozzátartozóiknak elvileg nem is volt elég egy szektor, annyian érkeztek. A meccs első 20 perce határozottan az angoloké volt, akik már nagyon korán, a 6. percben megszerezték a vezetést Lauren James által, akiről érdekesség, hogy a testvérével, Reece Jamessel együtt mindketten a Premier League-ben játssza Chelsea-t erősítik.
Az első húsz perc után aztán felébredtek a dánok és három nagy helyzetet is kialakítottak az angolok ellen, akik az első félidőben elvesztették az egyik legjobb játékosukat, Keira Walsh-t egy térdsérülés miatt. Ezt így, hogy magam is sérült vagyok különösen rossz volt nézni, mert bár utólag szerencsére kiderült, hogy nem olyan súlyos a sérülése, de ott a stadionban nagyon rossz volt egy földön fekvő játékost, esetleges keresztszalag-szakadással látni. Félidőben szokásosan fényshow-t rendeztek, amit bár már harmadszor láthattam, így is nagyon vagány volt. A második játékrész eleje ismét angol fölényt hozott, több helyzetet is kialakítottak, de nem sikerült gólt szerezniük. Bár 86.percben még kapufát fejelt a PSG-ben játsszó dán Amalie Vansgaard, a végeredmény 1-0 maradt. A lefújás pillanatában a tavalyi Eb-n híressé vált „Sweet Caroline” című dalt indították el az angolok tiszteletére, akik ezzel a győzelemmel bebiztosították a csoportból való továbbjutásukat.
Ezután elbúcsúztam és sok sikert kívántam az utolsó csoportmeccshez a dán lányoknak, mivel nekem ez volt az utolsó dán meccsem Ausztráliában. Rossz volt elköszönni tőlük, de bízom benne, hogy sokáig fognak menetelni ezen a világbajnokságon. Mivel nagy mezgyűjtő vagyok, szerettem volna erről a meccsről is szerezni egyet, ami kis baráti közbenjárás után sikerült is és Lucy Bronze, többszörös Bajnokok Ligája-győztes mezével gazdagodtam. Rengeteg mezt cseréltem a meccseim alatt az évek során, amiket a szüleim házában, a szobámban gyüjtögetek és szerettem volna a kollekciómat gyarapítani a világbajnokságról is.
Ez a meccs is biztos, hogy nem csak a mez miatt, hanem az egész élmény miatt is örök emlék marad.
