„Handball is best in the hall!” – Városok, sportcsarnokok #2

Sorozatunk úgymond „pilot”, avagy bemutatkozó részében Esbjergben jártunk BL mérkőzésen. Ma egy másik város mutatkozik be, ahol a dán női másodosztály bajnokavatóján vettem részt (kizárólag, mint passzív néző) Aalborgban, még március vége felé. Hasznos infók, kultúra és kézilabda, legyen mára ez a vezérelv.

Eleve meg szerettem volna a helyszínen nézni az Ikast – Bietigheim meccset, de úgy alakítottam, hogy egy pár nappal korábban érjek Dániába.

Így a fővárosban is voltam pár órát, a szerkesztő kollégaúrral is tudtam találkozni Esbjergben, illetve plusz egy meccset is be tudtam iktatni a programba, egy kis városnézéssel és a lokális becsületsüllyesztők egynémelyikének (itt már aktív) vizitálásával.

Eljött tehát március 23., én pedig korai kelés után indultam Aarhusból a vasúton fel északra. Nekem érdekesség volt, hogy odaérve láttam, még van egy plusz vonal Skagenig, erről nem is tudtam. Onnan már nincs feljebb.

Magáról Aalborgról érdemes tudni, hogy Dánia negyedik legnagyobb városa,

Lakossága egy szűk Miskolccal ér fel (otthon ők is épp lecsúsztak a demográfiai dobogóról), 143 ezren laknak a régóta benépesült területen. Mivel a Limfjord legkeskenyebb pontján fekszik, mindig is fontos kikötőváros volt. Az Európai Bizottság felmérése szerint, az itt élők a legelégedettebbek a lakóhelyükkel egész Európában. Focicsapatuk négyszeres bajnok. Ezt nem az összefüggés végett, de azért jelent valamit.

A vasútállomás eredetileg nem itt volt, hanem 300 méterrel feljebb, de bő 120 éve itt építették újjá, viszont már nem neoreneszánsz stílusban. Impozáns épületének makettje az aulában megtekinthető. Kifelé a JFK térre sétálhatunk ki, ám nem az ő lovasszobra található itt, hanem IX. Keresztély dán királyé, aki (többek közt) arról is híres, hogy 43 évig töltötte be tisztségét.

### Már előzőleg eldöntöttem, hogy felhagyok a folyamatos analógiákkal, ne Miskolcról szóljon, de sok a hasonlóság, pl ez az épület 1902, Miskolc Tiszai 1901

Nem volt időm hosszas elmélkedésre, mivel nyakamba szakadt egy jégeső, és itt nem a szegedi gyógyszerész-hallgatók kedvenc koktéljára gondolok, akik három kanyar után már csak így tudják kimondani az összetevőket. Azzal a mottóval húzódtam be a Kon-Tiki fedőnevű, délelőtt már nyitva tartó üzemegységbe, hogy meg se ázok, hátha meg tudom egy-két helyi véleményét is kérdezni, Kolozsvárott meg már úgyis dél van, induljon a nap. Sajnos az a pár ember, aki már ott volt, csak annyit mondott, amikor körbeérdeklődtem kézilabdaügyben, hogy értik miért kérdezem, de ők nem követik a sportot vagy járnak ki meccsre.

Innen az eső odébbálltával elindultam a buszhoz, amivel eljutottam következő úticélomhoz.

Technikai részlet, az egységesítés jegyében a korábban itt használatos közlekedési app már nem működik, helyét országosan a RejseBillet veszi át majd fokozatosan mindenhol, erre ügyelni kell(ene). Nekem sajnos annak a jelenlegi verziója nem működik, de az automatából tudtam jegyet venni.

Mivel a meccs előtt még szerettem volna tiszteletemet tenni az egyik legjelentősebb viking múzeumnál, ami a korabeli település és temető helyét foglalja magába, igyekeznem kellett, még tömegközlekedéssel együtt is majdnem félóra volt ide eljutni. Lindholm Høje már az itteni vaskorban is lakott volt, ami a képeken látszik, az főleg a temető (későbbi) viking része, sok sírkövet a 19. században elhordtak az útépítésekhez. Nem volt rajtam kívül sokáig senki, volt idő elmélázni egy kicsit a kőköröknél.

Viszont a meccs kezdődött délután 2-kor, és ez egy laza 3 km gyaloglást jelentett a múzeumtól a Skanzenhez, ami jelenleg az EH Aalborg hazai pályája.

A város eleve viszonylag nagy területen helyezkedik el, például a Sparekassen/Gigantium ettől a csarnoktól 7.5 km-re van, így hiába kezdődött Michael Stefan Madsenék mérkőzése 4-kor, a kezdésre nem volt sok esélyem átérni, így ezt nem is forszíroztam. Egyébként vannak tervek arra, hogy a jövőben immár mindkét 1. osztályban szereplő csapat a város legnagyobb fedett sportcentrumában szerepeljen, egymás után, ezáltal megnövelve a női csapat nézőszámát. Érdekes kezdeményezés, de nekem jobban tetszik a kisebb, családias helyszín, sorban állás nélkül és 50 koronás belépővel.

Itt egyből a büféhez vezetett az utam, a majdnem fél literes csapolt sör 25 koronás ára kimondottan olcsónak mondható, pláne, hogy nem kocsmában vagyunk, például Esbjergben ugyanez 45 szokott lenni. Olyan szerencsém volt, hogy szóba elegyedve a csaposlánnyal, kiderült, hogy ő is itt játszik, de kisebb sérülés miatt nem volt aznap keretben. Mivel rajtam kívül nem várakozott senki, így meg tudtam kérdezni tőle egy-két dolgot, többek közt azt tudtam meg, hogy Allan Heinével az egész csapat nagyon szeretett együtt dolgozni, illetve, hogy a rájátszásba második helyen a Holstebro csapatát várja, mert az ő keretük erősebb, mint a Roskilde. (A másodosztály 2-3. helyezettje egymás elleni párharcban dönti el, hogy a felkerülésért melyikük játszik az első osztály utolsó előtti csapatával playoff-ot. Az EH Aalborg bajnokként alanyi jogon jutott fel. – a szerk.)

Heine itt töltött két éve, ez azért hozzá tartozik a történethez, nem volt a csapat számára örömteli időszak, bár ezt kívülálló okok idézték elő.

A Covid időszaka alatt, a futó bajnokság nem lett befejezve, bajnokot nem hirdettek, a kiesőkről döntő végeredményt az aktuális állás alapján állapították meg, és ez az EH kiesését jelentette a legmagasabb ligából, ahová most sikerült visszakerülniük. A bajnoki győzelem már korábban eldőlt, a mai HØJ elleni meccs volt az utolsó nekik, a végére kicsit vissza is vettek a tempóból, így a félidei ötgólos különbségből egyet tudtak megtartani. A svéd válogatott Clara Lerby 8 góljával lett a legjobb góllövő a kapuban az izlandi Elin Thorsteinsdóttir jelentette a stabilitást, mezőnyben pedig meglepően jól szállt be a meccsbe a fiatal Mille Eisenhardt, róla egész biztosan sokat fogunk még hallani. A szezont lezáró győzelmet remek hangulatú ünneplés követte, a jól megszokott arany szalmakalapokkal és Queen zenével (nem az a szám volt, amire a hegylakók kardoznak a mélygarázsban, hanem a másik).

Miután megünnepeltük a lányokat, már csak annyi volt hátra a napból, hogy visszatérjek a kiindulási pontomra a pályaudvarhoz.

Néhány kimérést azért útba ejtettem, ezekről az foglalható össze, ami egyébként egész Európában általános, hogy minél frekventáltabb helyen van egy hely, és próbál a divatos elvárásoknak megfelelni (Ír, Angol pub jelleg, már a nevében is), annál mélyebben kell a zsebünkbe nyúlni, ha fogyasztani szeretnénk.

Mindenesetre nagyon jól telt a nap és biztosan el fogok még ide látogatni a jövő évi szezonban is. Beharangozó jelleggel pedig annyit, hogy a következő ilyen jellegű beszámoló valószínűleg nem Dániáról szól majd, a változatosság jegyében, ha valaki akarja, tippelje meg kommentben, honnan jelentkezünk majd május második hétvégéjén. Addig is járjatok meccsekre, jelszavunk továbbra is:

„Handball is best in the hall!”

Roland Buzas