Adventi naptár – december 13
Adventi naptárunk 13. ablakát a dánok Európa-bajnok labdarúgója, Brian Laudrup nyitja ki, Matuz Krisztián a Spíler TV kommentátorának segítségével.
A tinédzserek kétségtelenül hajlamosak a rajongásra. Ez rám nem igazán volt jellemző, de 1990-ben mégis teljesen elbűvölt egy fiatal dán futballista játéka.
Jó kis nyár volt! Melyik nem az? Főként, amikor az ember kamasz.
Nagyon vártam az olaszországi világbajnokságot, amelynek nívója ugyan nem verdeste az eget, ám én mégis szerettem. Máig jól emlékszem Higuita kalandozásaira, a fiatal Gascoigne és Dragan Sztojkovics zsenialitására, Milla „apó” és Schillacci góljaira, az argentinokat a döntőbe húzó Maradonára és persze a Matthaus vezette, vb-győztes németekre.
A világbajnokság véget ért és mi is elkezdtük a felkészülést. A korábbi évektől eltérően ezúttal nem egy nemzetközi torna miatt utaztunk külföldre, hanem -életünkben először- edzőtáborba. München közelében, az olimpiai evezőspálya mellett szálltunk meg, és azokban a napokban úgy érezhettük magunkat, mintha profi futballisták lettünk volna. Napi két edzés, edzőmeccsek, közös étkezések, remek körülmények és persze a kiegészítő szabadidős programok. Ezek közül az egyik legemlékezetesebb, hogy ott lehettünk a friss világbajnokokkal megtűzdelt Bayern München egyik edzésén. Engem azonban elsősorban nem a vb-aranyérmesek nyűgöztek le. Azonnal szemet szúrt egy -szó szerint- pelyhedző állú, nálunk alig pár évvel idősebb, légiesen mozgó fiú, akinek a cseleitől jobbra-balra dőltek (súlyosabb esetben feküdtek) Augenthalerék, nekünk pedig tátva maradt a szánk.
Ő volt a „kis Laudrup”, vagyis Brian.
A nevét hallottam már (1989-ben őt választották az év játékosának Dániában), de akkoriban Magyarországon még nem ömlöttek úgy a külföldi bajnokik a tévéből, mint manapság, ő pedig amúgy is csak egy évvel korábban érkezett a Bundesligába, ahol az alsóházi Uerdingenben játszott. Egy szó, mint száz, számomra Brian Laudrup a radar alatt maradt. Attól a naptól azonban az egyik nagy kedvencemmé vált. Az edzés végén őt ugyan nem sikerült „levadásznom”, vagyis fotót vagy autogramot kérni tőle, de ettől nem vált kevésbé szimpatikussá. Végig szurkoltam a teljes karrierjét. Láttam Európa-bajnokságot nyerni, pár évvel később, a ’98-as vébén pedig pazar gólt lőni a braziloknak a dán válogatottban. Láttam remekelni és olykor (a sérülései és a kevesebb játéklehetőség miatt) szenvedni a klubjaiban. Sokra vitte, de szerintem a klubfutballt tekintve még ennél is jóval több volt benne.
Nem tudom, mi fogott meg elsősorban vele kapcsolatban. A jófiús arca? Az eleganciája? A cselei? A kreativitása? Alighanem mindez együtt. Csodás élmény volt a nézni a játékát. Nálam a karrierje végéig ő maradt a favorit, holott -őszintén be kell vallanom- Brian csak a második legjobb játékos volt a Laudrup-fivérek közül. Persze abban a családban ez sem kevés.
