EGYÉBKÉZILABDAKIEMELT HÍR

Mocsai ünneplése adott Camilla Andersennek új erőt Sydneyben

Új sportkönyv tartja izgalomban a dánokat, megjelent ugyanis a Min bedste kamp (A legjobb mérkőzésem) című mű, amelyben az ország legjobb kézilabdázói vallanak életük meghatározó élményéről. A dán Tv2 ebből szemezgetve a legendás irányító, Camilla Andersen sydneyi olimpiával kapcsolatos gondolatait osztotta meg az olvasókkal.

Camilla Andersen és Mia Hundvin házassága nagy viszhangot váltott ki a nemzetközi sajtóban. Fotó: Odd Andersen / Scanpix Denmark

A jelenleg 46 éves egykori klasszis mire a 2000-as játékokra készült, 27 évesen már mindent megnyert. 1996-ban tagja volt az olimpiai bajnok dán válogatottnak, nyert vébét (1997), két Európa-bajnokságot (1994, 1996). Sydney előtt azonban nem emiatt, hanem a magánéletével kapcsolatban került a média érdeklődésének a középpontjába. Camilla nem tagadta meg soha másságát, és azt sem, hogy 1999-ben összejött a norvég női válogatott balszélsőjével, Mia Hundvinnal, akivel három évig voltak házasok és az olimpia előtt pár hónappal mondták ki a boldogító igent egymásnak.

„Jan Pytlick kapitány félrehúzott engem, miközben az olimpia első mérkőzésére készültünk, és azt mondta: ’Camilla, nem fogsz több sajtótájékoztatón részt venni. A kézilabdára kell összpontosítanunk!’

Camilla Andersen és Mia Hundvin egymás ellen Sydneyben az Olimpián. Fotó: Foto: Søren Bidstrup / Scanpix Nordfoto

Megértettem őt, hiszen nem csupán engem, de a társaimat is érintette, hogy az újságírók csak Miáról kérdeztek. A világ minden tájáról azt harsogta a média, hogy a történelem során először egy homoszexuális pár egymás ellen játszik majd az olimpián. Még az elismert amerikai Sport’s Illustrated magazin is írt erről egy cikket Szerelem és háború címmel. A világsajtó ott tolongott az edzéseken és a sajtótájékoztatókon, olyanok is, akik semmit sem tudtak a kézilabdáról. Mindenki ugyanazokat a kérdéseket tette fel nekem.
Az első mérkőzést éppen Norvégia ellen játszottuk. A mérkőzés előtt köszöntem Miának, mint egy régi jó klubtársnak. Nem volt furcsa szembenézni vele a pályán, de a nyitó mérkőzésen rosszul játszottam. A várakozásoknak megfelelően ki is kaptunk, de nem volt meglepetés, hiszen Norvégia világbajnoki címvédőként érkezett. Az olimpia számunkra innentől kezdődött meg, lekerült a nyomás rólam és elkezdtem jól játszani. A várakozásoknak megfelelően legyőztük Ausztriát, Ausztráliát és Brazíliát. Ezután negyeddöntő várt ránk Franciaország ellen, amely tíz hónappal korábban kivert bennünket a
világbajnokságról. Hosszabbítás után nyertünk, óriási mentális győzelem volt. Az elődöntőben nagyon jól játszottunk Dél-Korea ellen és nyertünk. A fináléban meglepetésre Magyarország várt ránk, miután a négy között legyőzte Norvégiát. Annak ellenére, hogy Miával házas voltam, és a legjobbakat kívántam neki is, igazán megkönnyebbültem, hogy nem találkoztunk újra a pályán. De természetesen ezt nem mondtam meg neki.


A mérkőzésre nagyon sok Sydneyben élő dán vásárolt jegyet, a családtagjaink közül sokan a távoli Ausztráliába utaztak, hogy támogassanak minket. És bejutott sok dán olimpikon is, akik nagyon trükkösen megvártak bennünket a csarnok hátsó bejáratánál, majd velünk együtt léptek be az arénába. Úgy tettek, mintha kézilabdázók lennének, hozták a kulacsokat és az orvosi táskákat is, az őrök nem is ellenőrizték az akkreditációjukat. Ez a trükk sokszor bevált, működött az utolsó napon is.

Sydney olimpiai döntő : Dánia 31-27-re nyer az esélyesebb magyar csapat ellen.

A döntő előtt Jan Pytlick körbe sétált, hogy a taktikai elemekről beszéljen velünk. Rám bízta az irányítást, én mondtam neki, hogy az első támadásnál a jobbszélen Janne Kollingot hozom majd helyzetbe. Csodálkozva nézett rám, de mondtam neki, már megbeszéltük.
’Ha gólt szerezünk, akkor nem lesz rossz. Akkor nyerünk’ – mondtam. Jan Pytlick egy kicsit
habozott, majd annyit mondott: ’Nos, te irányítasz.

A magyar válogatott szenzációs játékosokból állt, a jobbátlövő Bojana Radulovics, talán a világ legjobbja volt, Siti Beáta jól irányított, balátlövőben Farkas Ágnes szintén posztja egyik legjobbjának számított. Kevés ember hitte, hogy meg tudjuk verni őket.
A mérkőzés elkezdődött, megkaptuk a labdát, 25 másodperc elteltével Janne Kollingot helyzetbe hoztam, aki a kapus lábai között betalált, 1-0. Pytlickre néztem, és rá mosolyogtam. Az első félidő fantasztikus játékot hozott, Katrine Fruelund többször túljárt a magyar védelem eszén, Lene Rantala nagyszerűen védett. Én az első félidőben nagyon gyengén játszottam, lőttem pár kapufát, de ennyi. A félidő végére a magyarok jobban védekeztek, és 16-14-re
vezettek.
A második félidőben a dolgok egyre rosszabbá váltak. 42 perc játék után 16-22-re álltunk, és úgy tűnt, a mérkőzés elúszott számunkra. Nagyon sok ziccert hagytunk ki, és nem tudtunk mit kezdeni a kilencgólos Raduloviccsal.
Emlékszem, a magyar edző, Mocsai Lajos a magyar szurkolók felé fordulva tapsolt, akkor azt
gondoltam: ’A fenébe is ez a meccs még nem ért véget!’. Összeszedtem minden energiámat, taktikát váltottunk, kivettük a játékból Radulovicsot. Aztán amikor Mocsai egyszerre ültette le pihenni őt és Farkast, azt gondoltam:`Hú, nagyon köszi` Ez egy buta csere volt, de nekünk lehetőséget teremtett arra, hogy visszajöjjünk a meccsbe. Ugyan ezt láttam Anette Hoffmann szemében is. A magyarok elkezdtek hibázni, mi pedig megragadtuk az esélyt. Hat gólt szereztünk egymás után, és 24-24-re egyenlítettünk. Jan Pytlick odajött hozzám, miközben a kispadon ültem egy magyar támadás során, és azt mondta: ’Most, Camilla!’
Tudtam, hogy mire gondol. Nem játszottam egy nagy meccset, de volt még hét perc a visszavonulásomig. Felálltam a padról, akcióból kilőttem a bal sarkot – 25-24. Siti egyenlített, akkor középről találtam be (26-25). Magyarország is kiegyenlített, akkor távolról szereztem gólt (27-26). Aztán Katrine Fruelund harcolt ki hetest, és tudtam, ez egy döntő pillanat. A
kedvencemet választottam, a kapus jobb lába mellé céloztam. Nem volt a világ legjobb lövése, de a labda bejutott a kapuba. 31-27-re nyertünk és ismét olimpiai bajnokok lettünk.

mindig azt mondtam magamban`ez csak egy sport`

Camilla Andresen olimpiai bajnok kézilabdás

Az olimpiai döntő után egyenesen a záróünnepségre mentünk, még átöltözni sem volt időnk. Mentálisan teljesen elfáradtam, nagy volt a nyomás rajtam a kezdetektől a magánéletem miatt is.

Van viszont egy tulajdonságom, amikor nagy meccseket játszom, ritkán leszek ideges, nem remeg meg a kezem. Kordában tudom tartani azt az adrenalint, ami ilyenkor a testemben van. Alapvetően sosem tekintettem a kézilabdára úgy mint valami nagyon fontos dolog lenne az életben, mindig azt mondtam magamban`ez csak egy sport`

Persze ez biztosan különlegesen hangzik, amikor ez egyik legjobb játékos voltam a posztomon, de talán ez a gondolkodás tett azzá amit elértem. Szüleim sosem erőltették, vagy gyakoroltak volna nyomást rám, emlékeztettek rá, hogy van fontosabb dolog is az életben, mint a kézilabda. Sportolni úgy érdemes, ha élvezed-mondták.

Jan Pytlick a levegőben a Magyarország ellen aratott olimpiai győzelem után. Foto: Søren Bidstrup / Scanpix Nordfoto

Nem sokkal később a hazaérezésünk után Jan Pytlick megkért bennünket, idősebb játékosokat, hogy gyorsan döntsünk, csatlakozni kívánunk-e a romániai Európa-bajnokságra készülő kerethez. Tudtam, hogy az Eb újabb találkozót jelent Norvégiával, és a média ismét a Miával való kapcsolatomat helyezi majd előtérbe. Úgy éreztem, itt az ideje, hogy valami mást csináljak. Az olimpiai döntő volt az utolsó nemzetközi mérkőzésem, és ezt nem bántam.”

Camilla Andresen a cikkben elárulja azt is, hogy sokat köszönhet szüleinek akik maguk is válogatott kézilabdázok voltak, apukája élvonalbeli edző is volt, ezért sokszor még a taktikai értekezleten is rész vett gyerekként.

A könyv borító lapja melyből mi is sokat fogunk szemezgetni a jövőben .

Forrás: TV2 Sport.dk , Kiemelt kép: Lars Møller / Scanpix Danmark