Városok, sportcsarnokok #3 – Graz
Ismét jelentkezünk utazási rovatunkkal, tippekkel és beszámolóval egy újabb helyszínről. Ezt megelőzően Esbjergben és Aalborgban jártunk, május második hétvégéjén pedig Graz került sorra, ahol a női kézilabda Európa Liga négyes döntőjét rendezték.
Aki Budapestről szeretne eljutni Stájerország központjába, az közvetlen vonattal is megteheti, bő 5 óra az út.
Idén nem ezen a vonalon jöttem (és nem azért, mert nem tetszett a Csorna – Szombathely közti szakasz a vonatpótlón), hanem Schwechatról vonatoztam le. Az osztrák fővárosból a vasút óránként indít járatot az ország második legnagyobb városába, ahol szűk 300 ezren laknak. Idefelé az utazás mondhatni eseménytelen volt, a legnagyobb érdekességet az jelentette, hogy a nemzetközi járatot, mely Prágából indult, nem várta be a szentgotthárdi regionális Grazban, pedig csak három percet késett, így sokan nem tudtak átszállni rá és várniuk kellett. Mivel én egyébként is csak az Ostbahnhofig akartam menni, ezt meg tudtam tenni villamossal is, az említett „Keleti” vasútállomáshoz esett közelebb a szállásom csakúgy, mint a rendezvény helyszíne.
A meccsek mindkét nap délután 3 és 6 órakor kezdődtek, így szombat reggel inkább begyalogoltam a belvárosba.
Tavaly ezt nem tudtam megtenni, egész hétvégén esett, és csak hétfő reggelre lett derültebb az idő, amikor indultam haza. Nyilván, mint sok turista, a több mint 12 hektáron elterülő Stadtpark felé vettem az irányt, majd ezen végiggyalogolva kezdtem meg ÉK-i irányból a Schlossbergre vezető kaptatót. Az felvezető út szintben 120 métert emelkedik, innen végig fák közt. Mivel végig teljesen kiépített, így meredeksége ellenére is csak egy rövid séta felszerpentinezni. Odafenn viszont érdemes tovább is elidőzni, majdnem minden irányba teljes a panoráma, valamint az egykori vár maradványai közt is sok az érdekes látnivaló, feljebb a Harangtorony, a központ irányában pedig a város jelképe, az Óratorony magasodik. A másik irányból fogaskerekűvel is fel lehet jönni, vagy a meredek lépcsősoron. Ez utóbbit azért tériszonyosoknak nem ajánlanám, én lefelé akartam itt jönni, de a fák közül kiérve úgy döntöttem, inkább visszakaptatok az óratoronyhoz, és a „szelídebb” oldalon ereszkedtem le a Karmeliterplatz felé.
Erre az évre pedig ennyi volt a városnézés, vasárnap reggel már nem mentem semerre, a női focimeccset néztem az erkélyről (ugye könnyű annak, akinek nem nehéz), illetve utána a dán kézilabda rájátszást a telefonon.
Pedig sok a látnivaló helyben és a környéken is, szánjon rá egy pár napot nyugodtan, aki itt jár.
Maga a négyes döntő a 3000 fős kapacitású Raiffeisen Sportparkban lett idén is megrendezve. A létesítmény viszonylag új, hat éve lett átadva, viszont a büfében készpénzes fizetési lehetőség nincs, ez azért nem gyorsítja fel a dolgokat, pedig bő félháznál nem voltak többen soha egyidejűleg. A sör ára egy év alatt 50 eurocentet emelkedett, idén 4.70 volt euróban a csapolt Puntigamer, ami egy tisztességes helyi sör. Betétdíjas a rendszer, az 1 eurós pfandot visszakapjuk, ha leadjuk a poharat. Maga a belépő a teljes hétvégére 75 Euro (29 ezer Forint) volt, amikor elkezdték árulni a jegyeket (kapu mögé 65), később valószínűleg volt lehetőség ennél kedvezményesebben is vásárolni, én ezt már nem követtem. Arra emlékszek, hogy az előző kiírás során 10-zel lett kevesebb, amikor már közelgett az esemény.
A tavalyi EL Final4-ba még két-két német és dán csapat jutott be (erről érintőlegesen itt írtunk), míg idén a románok tették ki a csapatok 50%-át, egy norvég és egy francia csapat mellett.
Természetesen a közelebbről érkezők voltak többen, a Braila és Bistrita szurkolói töltötték meg a csarnok egyharmadát, a semleges szurkolók mellett pedig Nantes-ból szűk 50, Hamarból nagyjából 100 szurkoló vette a fáradságot, hogy a helyszínen buzdítsa csapatát. Ezt leghangosabban a románok tették meg, de mindenki sportszerűen szurkolt.
Anélkül, hogy nagyon belemennék a szakmai dolgokba, az már az első meccsen kiderült, hogy a két román együttes közül melyik nyúlt mélyebben a zsebbe az igazolásoknál. A Bistrita technikai és magassági fölényben volt a Brailával szemben, a kérdés csak az volt, mennyivel győznek. A másik elődöntőben a Nantes szinte végig vezetve blokkolt le az utolsó öt percre, ahol sikerült leadniuk a szűk előnyt így végül nem jutottak döntőbe. A francia csapat végig saját játékát próbálta erőltetni, meg sem próbáltak változtatni védekezésükön, így nem sikerült tetemesebb előnyt kiharcolni, pedig hét közben a bajnokin láthattuk mennyire simán lépte le 5-1-es védekezéssel a Sola a Storhamart. Akiknek, döntőbe jutása teljesen megérdemelt volt, külön elismerésre méltó, hogy mindezt szinte kizárólag hazai játékosokkal érték el.
A második napon a bronzcsatában a sors szinte megismételte önmagát, De Rocha góljával fél perccel a vége előtt még a Braila vette át a vezetést, de Helle Thomsen időkérése után Léna Grandveau kiegyenlített, a büntetőpárbajban pedig nem hibáztak így a Nantes kiharcolta a harmadik helyet.
A döntő sem hozott kevesebb izgalmat.
A Storhamar kezdeti fölénye után a Bistrita többször is átvette a vezetést, de a legfontosabb pillanatokban a meccs végén a norvégok tudták magukhoz ragadni a kezdeményezést, és ez ki is tartott a hármas sípszóig. Anniken Obaidli és Kristin Venn voltak a mezőny legjobbjai, előbbi a gólkirálynői díjat is elhódította, a hétvégén két meccs alatt 18 gólt tett hozzá addigi teljesítményéhez.
Arról, hogy mennyire a jövő csapata épül Hamarban, talán az ad támpontot, hogy mennyien vannak a norvég válogatott bő keretében. A magas átlagéletkorú nemzeti csapatban küszöbön áll a generációváltás, a „B” válogatott tegnapelőtt nyilvánosságra hozott, Dél-Korea ellen készülő keretében pedig nem kevesebb, mint hét játékost találunk, legtöbben azért már a legjobbak közt is bemutatkoztak. A teljesség igényével ők Eli Marie Raasok, Kristin Venn, Tina Abdulla, Mia Svele, Ane Høgseth, Guro Nestaker, Line Ellertsen, a tartalékok közt pedig Mathilde Rivas Toft. Ez a szám minden bizonnyal Nestaker Bietigheimbe távozásával sem fog csökkenni, hiszen a nyáron érkezik pótlására a Vipersből Kjerstin Boge Solaas.
A Storhamar győzelme olyan szempontból talán nem meglepetés, hogy ők, a Nantes-hoz hasonlóan, eleve a Bajnokok Ligájában szerettek volna játszani, de a franciákkal egyetemben ők sem kapták meg az induláshoz szükséges szabadkártyát. Edzőjük Kenneth Gabrielsen így értékelte a döntőt:
„Jól kézilabdáztuk a sorozat teljes egészében. A döntőben kemény ellenfél volt a Gloria. Jól kezdtünk és bíztunk magunkban, hogy együtt képesek lehetünk a győzelemre. Nagyon jó volt a hangulat. Tudtuk, hogy a román csapatok rengeteg szurkolóval érkeznek, és a mieink is számosan voltak, így csodálatos élmény volt itt játszani” – nyilatkozta a mérkőzés utáni sajtótájékoztatón.
Arról pedig, hogy sikerül-e visszatérniük a BL-be, a VR sajtóorgánumnak válaszolt:
„Ezzel a győzelemmel benyújtottuk a legerősebb pályázatot, a pályán elért eredmény tekintetében, de tudjuk, hogy nem csak ez számít, és nincs minden tényezőre ráhatásunk” – mondja Gabrielsen, akinek csapata azóta visszavágott a Solának és a harmadik mérkőzés eredményétől függ, hogy bejutnak-e a bajnoki rájátszás döntőjébe.
Jó hangulatú, önfeledt ünneplés zárta le az EHF Európa Liga idei kiírását, a játékosokkal való beszélgetést követően pedig mindenki hazafelé indult. Mondjuk jómagam csak másnap, és a Brailás lányokat is láttam még a városban shoppingolni hétfő reggel, amikor ballagtam ki a vasútra.
Összegezve, nagyon jó atmoszférájú rendezvényt hagytunk magunk után. Kommentben nyugodtan írjátok meg, honnan szeretnétek beszámolót, sorozatunk következő részében ismét Dániából jelentkezünk majd. Addig is lehetőség szerint biztassa mindenki csapatát a helyszínen, mert:
„Handball is best in the hall!”
Kép és szöveg: Roland Buzas
