Női kézilabda Európa-bajnokság: tényleg itt tartunk…?

Több mint két hete véget ért a női kézilabda Európa-bajnokság Dániában. Arra gondoltunk, összefoglalnánk, miként éltük meg mi ezt a decemberi 17 napot, és az utána felgyülemlett vélemények cunamiját.

LEGOLEg GOdt, azaz magyarul “Játssz jól!” – ez lehetett volna a jelszava a magyar női kézilabda-válogatottnak is a LEGO hazájában, a dániai Európa-bajnokságon. Nem sikerült, nem csak az eredmény maradt el, a játék is.

Magyar női kézilabda válogatott Dániában az Európa-bajnokságon. Fotó / Stanko Gruden /kolektiffimages
Magyar női kézilabda válogatott Dániában az Európa-bajnokságon. Fotó / Stanko Gruden /kolektiffimages

Ebben a cikkünkben nem bocsátkoznánk részletes elemzésbe a magyar válogatott mérkőzéseiről, hiszen ezt már sokan, sokféleképpen megtették. Viszont az oldalunkon sok cikket írunk a női kézilabdáról. Az Európa-bajnoksággal is rendszeresen foglalkoztunk, ezért vettük a bátorságot, hogy az észrevételeinket közöljük olvasóinkkal.

Aranyérmet érdemel a DHF a rendezéséért.

November közepén még minden bizonytalan volt az Európa-bajnokság megrendezése körül. De a dán szövetség az EHF-el közösen remek munkát végzett, és sikerült sokak megelégedésére lebonyolítani a tornát.

A piros buborék létrehozásával 24 nap alatt 6000 (!) tesztet végeztek el azon a majd 600 emberen, akik a szigorú szabályozások betartása mellett éltek. Itt külön dicsért illeti azokat a társadalmi munkásokat, akik vállalták a buborékot, nélkülük képtelenség lett volna megrendezni az Eb-t.

“A DHF fantasztikus munkát végzett, nem tudunk eléggé hálásak lenni nekik” – mondta Thomas Schöneich az EHF-től.

Az Eb lebonyolítása mellett mi sem kardoskodtunk, de be kell valljuk, utólag már nem bánjuk, hogy nem lett igazunk.

Egy adat a sok közül: Dániában 1,4 millió nézőt vonzott a dán-orosz mérkőzés, ami bizonyítja, miért is volt fontos a bajnokság megrendezése. Ugyanezeket a számokat jegyezték Norvégiában is.

Dicséret illeti a sajtó és a tv-munkatársait is, hiszen remek cikkek és interjúk mellett színvonalas közvetítéseket láthattunk. A dán tv2 ismét bizonyította, hogy a képernyő előtt tudja tartani a nézőket a technikai megoldásaival, felkészültségével. A riporterek a herningi csarnok stúdiójában virtuálisan fogadták a vendégeiket, akik a szállodában egy zöld szobában ültek, és onnan adtak nyilatkozatot. Magyar szemmel azért ez egy bravúr, hiszen azt is láthatjuk, van olyan tv-stúdió, ahol egy rendes skype-kapcsolatot sem tudnak létrehozni a vendégeikkel.

😮😮Hihetelen a dán Tv2 … Nem hiszel a szemednek…, Sandra Toft virtuálisan a studióban ….😮😮😮 https://www.facebook.com/736533464/posts/10159440521258465/?d=n

Közzétette: Dániasport.hu – 2020. december 4., péntek

Itt megjegyeznénk valamit: sokszor nem értjük az otthoni tv munkatársait és a magyar sajtót. Miért nem szolgálják ki jobban a magyar kézilabda-szurkolókat, akik megérdemelnének sokkal jobb és színvonalasabb közvetítést, élő riportokat, helyszíni cikkeket, magyar és külföldi játékosokkal interjúkat? Igaz (ahogy a magyar kézilabda-válogatottra is), minden évben többet várunk tőlük, de valahogy nekik sem sikerül a “legjobb nyolc közé” kerülniük.

Magyar csapat 10. lett az EB-n, ennél többet vártunk

És akkor meg is érkeztünk a magyar női válogatotthoz, amelynek szereplése csalódás számunkra.

Az Eb-előtt a handballexpert.com-nak, arra kérdésre mit várunk a magyar csapattól azt feleltük: “Mindenképpen azt, hogy a magyar válogatott érmet szerezzen! Ez minden világversenyen elvárás számomra a 2000-es évektől !”

Igen, mert úgy gondolom, gondoljuk a magyar női kézilabda-válogatottnak, amelynek a 2000-es évek környékén biztos helye volt a négy között, nem lehet cél csak az, hogy a legjobb nyolcban, esetleg a hatban legyen, vagy csak kvalifikáljon a következő világversenyre, esetleg cél nélkül utazgasson Európában.

Minden média, fórum arra keresi a választ, miért nem történt előrelépés a válogatottnál? Persze, ismerjük, a covid-19-re mindent rá lehet fogni, viszont az ellenfeleinket is érintette, ezért ezt a kifogásfaktort ki is húznánk.

“Itt tartunk” és “tele volt a gatya”

Két számomra értelmezhetetlen nyilatkozatból idéznénk.

Itt tartunk!” – ha itt tartunk, akkor miért tartunk itt és ki vagy kik ennek a felelősei? Gondolom, ezt kérdést sokan feltették már maguknak.

Azt érzékelik-e a szakmában dolgozók, hogy az első négy helyzetből három bajnokságban szinte 70%-ban félamatőrök játszanak bajnokikat, míg nálunk a másodosztály is tud jó fizetést adni?

A sokak számára a világ legerősebb bajnoksága (amit egyesek marketingszempontok alapján neveznek így), ami még érthető is lenne, ha piaci alapon működő rendszerben kéne eladni a csapatok marketingjogát a helyi szponzoroknak. Szóval ebből a bajnokságból 10 játékos került be a legjobb négy közé. Tizenhét a dán ligából, tizenkettő a francia bajnokságból, és nyolc a norvégból. Persze mondhatjuk, hogy nyolc játékos volt a döntőben a magyar bajnokságból, mert ugye a toplégiósok nálunk játszanak.

A jól kereső légiósokkal számunkra semmi baj nincs, azzal már inkább, hogy nem kerül be magyar játékos a válogatottba külföldről. Persze ennek is van oka, ezt is tudjuk.

Amikor arra keressük a választ miért tartunk itt, akkor el kell egy kicsit gondolkodnunk néhány egyszerű tényen.

Amíg a legtöbb válogatottnál sosem volt probléma az, ha valaki légósként keresi a kenyerét, addig nálunk igen.

A 2000-es évek után több edző (akik a mai napig is igen nagy “befektetők” a magyar kézilabda szakmai munkásságába) is abban látta és magyarázta a válogatott sikertelenségének okát, hogy a külföldön légióskodó magyar játékosok visszafejlődnek. Az évek nem őket igazolták, hiszen az elképzelésükkel két olimpiát is kihagyott a magyar női kézilabda válogatott (a férfi is, de most maradjunk a nőknél.)

Aztán érkezett Kim Rasmussen, aki akkor egy jó választásnak tűnt. Akkoriban egy világversenyen az első négyből három helyet a dán edzők csapatai szerezték meg.

Rasmussen jött, és kettétörte a magyar szakma elméletét. Planéta Szimonettát a francia bajnokságból “hazarendelte” a 2018-as Eb-re, az addig magyar edzők által csak támadásban használt jobbátlővőt, akinek addig mostanság divatos szóval élve “no-go” zóna volt a saját térfele, hármas védőként is szerepeltette. A mutatott játék és az eredmény őt igazolta, 7. lett a csapat, ez alapján játszhat olimpiai selejtezőt a válogatott tavasszal.

Azt csak halkan jegyeznénk meg, hogy akiket mi utol szeretnénk érni (ma már Hollandia is ide tartozik), ott elképzelhetetlen a válogatott légiósok nélkül. Sem francia, sem norvég válogatott nem nyert érmet úgy az utóbbi években, hogy nem volt légiósa.

A jelenlegi válogatottunk egyik irányítója kifejezetten szerette volna megtudni, miként edzenek a norvégok, ezért belevágott egy északi kalandba. Három hónap után hazatért… Persze nem ismerve a történet minden részletét, nem gondolnánk kudarcnak, de az biztos nem sikerült megtudnia testközelből a “nagy” titkot.

Akik pedig évekkel ezelőtt profiskodtak, játszottak az akkor még igen erősnek számító dán ligában, számításba sem jöhettek.

Így történt meg az az eset, hogy egy volt ifi és junior válogatott magyar játékos külföldi csapatában évekig a legjobb volt a posztján, de a dán ligában is a 4-5. helyén végzett. Ott, ahol a konkurencia annyira nagy, hogy a lista első tizenhárom helyezettje mind válogatott játékos volt. Az olimpiai világ- és Európa-bajnokok listáját tartalmazó névsor között egyedül a magyar lánynak nem jutott egyetlen egy válogatott bő keretben sem meghívó az évek során a magyar szakmától!

Aki megállja a helyét külföldön, az nem kell. Ez a példa is jól mutatja a fiatalok látták, nem éri meg a külföldi játéklehetőséget megpróbálni, hiszen esélyük sem lesz a válogatott közelébe kerülni.

Ilyen a sport, a profi sport mondhatnánk, persze igaz is lenne. De ezalatt az idő alatt két olimpián nem vettük rész, ami jelzi: a válogatási elvek sem jutottak ötkarikás magasságokba. Gondolom azért, mert a szakmai színvonal az eltelt évek alatt is kiváló volt, és a válogatott meghívókat teljesítmények alapján osztották, osztják ki a mai napig… Sajnos viszont az eredményjelzők azt mutatták, nem nekünk találták ki a decemberi világversenyeket.

Amíg a szakma jeles képviselői a kétméteres játékosokban keresték a megváltást, addig a norvégok 170 cm alatt zúzták szét az ellenfeleiket. Amíg évek alatt nem sikerült az ország összes akadémiájának egyetlen egy (világ)klasszis szintű beállóst sem kinevelnie, amíg a kapusjátékban még mindig inkább “szélről lőjenek”-szisztéma működik ahelyett, hogy az egyesek-kettes között belépő játékosok, illetve a kettes-hármas között kiszorított helyzetből érkező lövések hatástalanítása már rutin, kötelező feladatnak kéne lennie évek óta. És még sorolhatnánk sok mindent, a visszarendeződést, a kapusok villámgyors reakcióját a játék újraindításához, a 7:6 elleni játékot, amikben már teljesen lemaradtunk a világ élmezőnyétől, mint ahogy a mentális, fizikális képességekben is.

Katrine Lunde és Nora Mörk  Fotó: Tor Erik Schrder
Katrine Lunde és Nora Mörk, volt okuk mosolyogni az EB-n. Fotó: Tor Erik Schrder
Léteznek titkok mitől jók a norvégok?

Térjünk vissza az Eb-re, ahol minden bizonnyal mindenki a norvégok edzésmódszereit kutatja. Mert azt látja, hogy gyorsabbak, erősebbek és taktikailag is felkészültebbek. Minden bizonnyal ez így is van. Lehetne a francia vagy dán, svéd és német, vagy a holland csapatot is elemezni naphosszat, néhány dolgot ellesni tőlük is. Egy valamit viszont rendszeresen nem veszünk figyelembe.

Mi történik velük két edzés között, vagy egyáltalán miként lesz belőlük kézilabdázó, majd érmeket nyerő topklubok által keresett játékos? Ismerjük ezt a folyamatot? Szerintem nem!

Miért nem illeszkedik be egy magyar válogatott játékos egy átlagos norvég csapatba (itt a példa csak illusztráció) és miért tudja megtenni ezt sikerrel más nemzet játékosa Magyarországon?

Amikor szemben állnak a magyar játékosok a norvégokkal vagy a hollandokkal, akkor a kívülállónak, a szurkolóknak eszébe jutnak-e, hogy ők milyen kiválasztási rendszeren keresztül lettek kézilabdások, esetleg milyen értékrenden, neveltetésen szocializálódtak?

Két edzés vagy mérkőzés között ugyan olyan impulzusok, életviteli szokások vagy esetleg stresszhatások érték őket, mire klasszisokká váltak? Edzők szülők, tanárok, milyen szempontokat tartottak fontosnak a nevelésük és pályafutásuk alakulása során?

Sok-sok kérdés, amire otthon nagyon nehéz erre választ találni, és ahogy látjuk igazán nem is sikerül.

Amellett sem mehetünk el, hogy a fentebb említett országok sportolói mennyire számítanak megbecsültnek (pro és kontra társadalom-sportoló) a saját hazájukban. Norvég, francia, holland vagy dán, akik nem csak kézilabdában tudnak sikeres sportolókat felmutatni az ország határaikon kívül, miként importálják át az egyes sportágak edzésmódszereit a saját sportágukba (fizikai felkészítés, formába hozás, étkezés, rehabilitáció…stb). Át tudják emelni más sportágaik sikereres sporttudományi kutatásait, eredményeit, és a kialakult kapcsolatrendszereiket a kézilabdába is, ez sem utolsó szempont.

Kérdések sokasága, amire úgy gondolom egyenlőre nem találja a választ a kézilabdában dolgozó edzők nagy része. Itt már rég nem arról van szó, hogy megy-e a kereszt, meg a “budu“ vagy a “veszprém” figura. Ki játszik, Zácsik vagy Kácsor esetleg Kovacsis vagy Lakatos…nagyjából szerintünk ez már másodlagos tényező a jelenlegi magyar női kézilabdában.

Ha tudnák az edzők a választ a feltett kérdésekre, akkor nem születnének olyan nyilatkozatok amelyben az hangzik el, hogy “tele volt a gatya“, mint magyarázat egy része a lányok teljesítményére. Pedagógiai szempontból sem szerencsés ezt így kommunikálni, hiszen az elveszített mérkőzéseken az edzői stáb sem állt a helyzet magaslatán.

Itt tartunk!” – hangzott el. Jelen helyzetben persze ez egy ténymegállapítás és el is tudnánk fogadni, ha nem ismernénk a női kézilabda hazai, illetve a nemzetközi viszonyát.

Kimaradt egy vagy két korosztály, hangzik el több helyen is. Kevés a 25-30 körüli topjátékos. Igen, de erre most jövünk rá? És miként lehetett ez? A szakmában a szakemberek nemigen cserélődtek, így azért elég nehéz abban bízni, hogy változás legyen.

Egy tény nem változott azóta sem, a magyar női kézilabda válogatottba nem érkezik játékos külföldi bajnokságból, mert a szakma még mindig nem tartja jó ötletnek. Ott, ahol mindennapi küzdelemmel lehet előre lépni, ott, ahol minden percben bizonyítani kell a tehetségünket, ahol már nincs család/barát, aki elmondja,” igen hülye az edző”, ott menni és csinálni kell, ha kell, akár iskola vagy munka mellett is.

Több mint 16, a dán kézilabdapályák mellett eltöltött évek tapasztalati alapján bátran kijelenthetnénk: a fejlődés egyik kulcsa lehetne a külföldi profi élet elfogadása a nők számára is. Számunkra igen meglepő, hogy senki nem érzi ezt fontosnak felvetni a szakemberek számára. Igaz, nem is várható egyenes válasz olyanoktól, akik most magyar játékosokat és fiatalokat követelnek a hazai csapatokba, de amikor edzőként tevékenykedtek évekkel ezelőtt, inkább román játékost játszatt(ak), hogy húsz góllal nyerjen meg egy EHF-kupa mérkőzést.

Egyetlen egy média sem ostorozza ezzel a felvetéssel azokat, akik ide sodorták a válogatottat. Hiszen a szakágvezető is tudja, mint játékosként, mint edzőként is hozzájárult egy-egy olimpia lemaradásról. Így tudja milyen érzés az, hogy ha nem kvalifikálja magát az esélyesebb magyar válogatott otthon egy német csapat ellen a 2011-es braziliai világbajnokságra. Ami akkor azt jelentette nem lehetünk ott Londonban az olimpián. Tegyük hozzá, akkor azon a győri mérkőzésen több, az Eb-n részt vett magyar válogatott játékos is pályára lépett.

Azóta tudjuk már a riói olimpiára sem kellett kiutaznia a válogatottnak.

Szalai Ádám motivációs beszéde

A Sport1 Tv műsorát nézve és hallgatva, egy olyan magyar válogatott focistát, Szalai Ádámot próbálnak példaként állítani, aki más labdarúgópályát választott és nem azt, amit a kézilabdaszakma ajánlott kézilabdások számára.

Ő 16 évesen került el otthonról. Idegen környezetben egy igazán jónak sem mondható utánpótlásból kellett karriert építenie, hogy aztán megkeresett millióiból Magyarországon fektessen be vállalkozásaiba és adjon munkát embereknek. Igen hiteles mondandójával az élete során kőkeményen megszerzett élettapasztalatiból támaszkodva elmondhatta azokat a motivációs mondatokat.

Kérdezem én: a kézilabdában ki járta be ezt az utat, mint játékos mint edző vagy szakvezető?

Már a felvetés is rossz hiszen a férfi labdarúgást, ahol euró százmilliókról van szó, nem illik a női kézilabdával hasonlítgatni.

Nehéz azzal is egyetérteni, amikor a beállós problémát felvetette a műsorvezető. Akkor a válasz Kirsner Erikától, mint a női szakág egyik vezetőjétől kapásból érkezett. Egyből a saját játékosát a helyezte előtérben, akinek állítása szerint meg kell küzdenie és érteni, mit jelent a válogatottság… Nem tudom talán nekem furcsa az, hogy egy klub dolgozója miként képviselheti a kézilabdaszakág érdekeit, amibe beletartozik az összes klub a játékosokkal, mennyire tud racionális döntést hozni. Nyilatkozata is azt mutatta, nem tud, hiszen csak a saját játékosának lehetőségét vette figyelembe. Ilyenkor mindig elgondolkozom: egy norvég sportvezető is így gondolkodik…?

És ha már a magyar foci válogatott került szóba. A sikerük egyik kulcsa a külföldön játszó játékosok. Gulácsi, Szoboszlai, (Orbán), Szalai, már fiatal korukban kiléptek a magyar akadémiai rendszerből, hogy továbbvigyék az álmaikat, emellett párhuzamosan emberként is felnőttek.

Persze tudom, elég nehéz ezt a gondolatvilágot átvinni, ahol szakágban dolgozó edzők alig, vagy a szakágvezetők sem voltak évekig pályájuk csúcsán, amikor külföldön profiskodtak.

Mathé Dominiknak jót tett Skandinávia.
Mathé Dominiknak jót tett Skandinávia.
Irány külföld

A nőkkel ellentétben a férfiaknál szerencsére valami megváltozott. Nagy László fiatalon külföldre kerülve sikeres karriert épített fel Barcelonában, így talán más meg világításban helyezte a férfiakat. Ott már nem gond a külföldi játéklehetőség, ami Máthé Dominiknál jól is érzékelhető. Talán az ő szemléletváltozása jó hatással lesz a nőkre is, bízzunk ebben legalább is.

Úgy gondoljuk, ma több fiatalnak kéne belevágnia a külföldi kalandokba. Ahogyan tették ezt a norvégok, hollandok, dánok, franciák. És talán akkor a magyar női válogatott is könnyebben éri el azt, hogy jól játsszon egy világversenyen, jelenleg ennyivel is beérnénk.

A LEGO-várak is összedőlnek, ha az elemek nem illeszkednek egymáshoz vagy kihagyjuk a legfontosabb kockákat. Úgy érzem, talán itt lenne az ideje, hogy helyére tegyük a kézilabda legóvárainak minden egyes darabjait.

Dániasport.hu

Kiemelt kép: EHF.com