Adaptív zseni egy új korszak kapujában
A Tottenham új vezetőedzője Thomas Frank lett – egy olyan szakember, aki nem a futballvilág legfényesebb nevei közé tartozik, de akinek munkája és filozófiája hosszú távon gyökeresen átalakíthatja a Spurs játékát és identitását.
A Tottenham új edzője nem egy „név”, hanem egy módszer
Sokakat megdöbbentett a Tottenham Hotspur azon döntése, hogy meneszti Ange Postecoglou-t az Európa Liga-győzelmet követően, de a két szezonos teljesítmény egészét figyelembe véve ez volt a helyes lépés Daniel Levyrészéről. Az már egy másik történet, hogy Thomas Frank kinevezése elsőre nem tűnik szenzációs bejelentésnek – de éppen ez lehet az igazi erőssége. A Tottenham új edzője nem egy „név”, hanem egy módszer. Egy olyan futballfilozófia megtestesítője, amely nem a csillogást, hanem a rendszert, a strukturáltságot és a kontextushoz való igazodást helyezi előtérbe. És ez most pontosan az, amire a Spursnek szüksége lehet.
Frank érkezése egyben kulturális váltást is jelent: míg Postecoglou karakteresen előremutató, filozófia-alapú edző volt, Frank a „menedzselhető rendszer” embere. A Spurs most nem újabb arculatot keres, hanem egy működőképes keretet, amely a már meglévő adottságokból építkezik. Ebben az értelemben nem feltétlenül szakítás a korábbi iránnyal, inkább finomhangolás.
A felemelkedés
Amikor Frank 2018-ban átvette a Brentford irányítását – először ideiglenesen, majd véglegesen –, a klub még a Championship középső szintjén volt. Hét évvel később egy Premier League-középcsapatként hagyja ott a klubot – egy olyan gárdát, amely képes volt megverni mindegyik topcsapatot, miközben az angol élvonal egyik legalacsonyabb költségvetéséből gazdálkodott. A Brentford évekig a második legalacsonyabb bérkeretből dolgozott, és mégis rendre túlteljesítette azt a pozíciót, amit a pénzügyi modell alapján el kellett volna foglalnia. Ez már önmagában bizonyítja, hogy Frank nemcsak edzőként, hanem stratégiai gondolkodóként is különleges.
Ez nem csoda, hanem tudatos építkezés eredménye. Frank három pillérre építette csapatát:
- adatvezérelt toborzás (Moneyball-szemlélet),
- a pontrúgások maximalizálása (24/25-ben a 3. legtöbb gól pontrúgásból),
- taktikai alkalmazkodás az ellenfelekhez – egyfajta „taktikai kaméleonként” működve.
A dán szakember nem dogmatikus edző. Míg a Championshipben rövid passzos, intenzív letámadásra épülő 4–3–3-at játszatott, addig a Premier League-ben – látva az erőviszonyokat – vertikális, direkt futballt alkalmazott, gyakran középső vagy mély védekezési blokkból kiindulva. A 4–3–3, 4–2–3–1 vagy 3–5–2 rendszer közötti váltások nem formaiak voltak, hanem a játékhelyzetekhez igazított szerkezeti döntések. És a legérdekesebb: ezeket a stílusokat nem egy szezononként váltogatta, hanem meccsről meccsre, sőt, akár meccsen belül is váltani tudott. Ez nagyban eltér attól, hogy Postecoglou szigorúan ragaszkodott a saját presszing-alapú filozófiájához, egészen addig, míg el nem fogyott a keretében a kezdő majdhogynem fele.
Gyakran alkalmazott például aszimmetrikus szélsővédő-játékot: míg a balhátvéd (gyakran Keane Lewis-Potter) szinte szélsőként funkcionált, a jobb oldalon inkább visszahúzódott a védelem. A középpályán sokszor az egyik hatos (pl. Yarmolyuk) visszalépett harmadik belső védőnek, miközben a másik építette a támadásokat. Ezek a dinamikák lehetővé tették, hogy Brentford a pálya különböző területein más-más szerkezetben mozogjon – a stabilitást sosem a formáció száma, hanem az elvek adták.
Mi történik, ha kiesik a rendszer kulcsembere?
Különösen érdekes, ahogy Frank a kulcsjátékosok kiesésére reagált. Az Ivan Toney köré épített játék működésének alapja egy fizikailag domináns, mélységbe visszalépő csatár volt, aki nemcsak befejezőként, hanem összekötőként is kulcsszerepet játszott. Amikor Toney és az utódjának szánt Igor Thiago megsérült, akkor a dán edző újratervezte a rendszert. Több gyors, labdával befelé húzó szélsőt alkalmazott (Mbeumo, Wissa, Schade), akik helycserékkel és mélységi indulásokkal hozták zavarba az ellenfelek védelmét. Mikkel Damsgaard szerepe közben előtérbe került mint olyan kreatív középpályás, aki mélyen visszalépve irányította a támadásokat – James Maddison hasonló feladatot kaphat most a Spursnél.
Maddison lehet az, aki a labdakihozatalok korai fázisában visszalép, magára húzza a presszinget, majd tempót váltva játssza be a mélységi labdákat. De a másik oldal is működhet: alacsony blokkok ellen magasabban helyezkedve szűk területeken próbál dominálni – pont az, amiben a Leicester Citynél is kiemelkedő volt. Ebben a kettősségben rejlik Frank játékfelfogásának lényege: minden játékhelyzethez külön Maddisont rajzol fel a pályára.
Nem „rúgd előre, aztán majd lesz valami”, hanem előre megtervezett akciók.
A Brentford játéka sosem volt kaotikus vagy ad hoc. Még a közvetlen, hosszú labdákra építő periódusok is pontos presszing-csapdákkal voltak összekötve. A cél az volt, hogy az ellenfelet kicsalogassák letámadni, majd a mögötte keletkezett területbe juttassák a labdát. Nem „rúgd előre, aztán majd lesz valami”, hanem előre megtervezett akciók.
Persze Frank rendszere nem mindenre jelentett megoldást. A mélyen védekező, alacsony blokkal játszó ellenfelek ellen a Brentford gyakran szenvedett – főként azért, mert hiányzott az ilyen típusú védelmek megbontásához szükséges kreatív variabilitás a támadósorban. Itt a Tottenham egy szinttel feljebb van. Maddison mellett ott van a technikailag sokkal képzettebb játékoskeret – például Son, Tel, Kulusevski vagy éppen Pedro Porro –, akik új lehetőségeket nyithatnak meg Frank előtt. A kérdés az: képes lesz-e ő is szintet lépni?
A Spurs kerete több ponton is illik ahhoz a sémához, amit Frank az elmúlt években használt.
A belső védők agresszívek, fizikálisan erősek, a szélsőhátvédek inkább támadó beállítottságúak, a középpályán pedig több olyan játékos is található, akik képesek mélységi szerepben is működni. A kulcs viszont egy olyan „hatos” játékos, aki labdakihozatalnál képes visszalépni a védelembe, miközben kellően intelligens is ahhoz, hogy a struktúrát ne bontsa meg. Ez jelenleg hiányzó láncszem lehet.
A támadósorban Frank számára különösen izgalmas lehetőség a befelé törő szélsők használata – azaz olyan játékosoké, akik a szélről befelé indulnak és veszélyesen lőnek távolról. Több ilyen profil is akad a keretben, és Frank korábbi rendszereiben ők kapták a főszerepet. De Dejan Kulusevski is érdekes lehet, akár hamis kilencesként, Toney-szerű összekötő szerepben – technikai képességei alapján erre kifejezetten alkalmas. A jobb oldali támadó posztja viszont strukturális probléma lehet: Johnson inkább vonalszélső, Kulusevski kevésbé robbanékony. Ha ezt a profilt nem pótolják, strukturális hiány keletkezik a támadójátékban.
A védekezésben Frank új kihívással találkozik: a Spurs szélsőhátvédei (Porro, Udogie) sokkal inkább támadni szeretnek, mint védekezni. Ez azt jelenti, hogy a labdavesztés utáni első reakció, illetve a második hullámban történő visszarendeződés kulcskérdés lesz. Franknál a fizikális, párharcerős belsővédők jól működhetnek, hiszen a rendszere kevesebb hosszú sprintet kér tőlük.
Frank és a Tottenham: egymásra találás vagy kockázatos kísérlet?
Frank Brentfordban ellenállást épített. Most viszont alkotni kell. A Spursnél nem az a feladat, hogy kevésből kihozza a maximumot, hanem hogy többet hozzon ki a már meglévő tehetségből, és győzelmeket szállítson, domináns játékkal. Ez nem ugyanaz a munka.
De ha van edző, aki képes erre a váltásra, az épp ő. Nem sztárokkal dolgozik, hanem rendszerben gondolkodik. Nem egót menedzsel, hanem kollektívát épít. Ha a klub hosszú távra tervez, és hajlandó Frank munkájának időt és struktúrát adni, ez lehet a Tottenham új korszakának alapköve.
Frank kinevezése azonban nem garancia sem látványos játékra, sem rövid távú eredményességre. A kérdés az, hogy a Tottenham képes lesz-e türelemmel és koherens kerettervezéssel alátámasztani azt az építkezést, amit ő képvisel. Ha igen, akkor ez nemcsak új korszak lehet, hanem egy ritka, hosszú távon is működő projekt az észak-londoni klubnál.
Kapcsolódó Tartalom:
