Adventi naptár – december 10
Adventi naptárunk 10. ablakát a dánok tollaslabda sztárja, Viktor Axelsen nyitja ki, Tóth Bálint az M4 Sport kommentátorának/riporterének segítségével.
Egy szürreális Axelsen-interjú története.
Ismeretségem Viktor Axelsennel eléggé egyoldalúnak mondható, és az is csak három évre nyúlik vissza. Vele és a tollaslabdával a tokiói olimpián hozott össze az élet először. Azt is csak úgy, hogy a szerkesztőségi tippjátékban annak köszönhetően léptem előre nagyot a rangsorban, hogy rajtam kívül senki sem tippelte meg az ő győzelmét. Korábbi években többször megfordultam Dániában, itt-ott szembejött a neve, de amúgy fogalmam sem volt róla, ki ő? Gondoltam, beírom őt győztesnek. Olimpiai bajnok lett.
2024-ben volt szerencsém a helyszínen dolgozni a párizsi olimpián. Egyetlen „szabadnapom“ a játékok során augusztus 5-re esett. Ez a napom maradt arra, hogy: pihenjek, ajándékokat vegyek az otthoniaknak, lássak valami Párizsból is, és kilátogassak olyan sportágra is, ami nem az a kettő-három, amire egyébként be vagyok ilyenkor osztva. Mondanom sem kell, ezen a napon fáradtam el a legjobban, de azt az elején nem is sejtettem, hogy ennyire kalandosra sikerül.
A sportágat, amin „turistáskodtam“, nem volt nehéz kiválasztani: a szállásunkhoz viszonylag közel volt a La Chapelle-csarnok, a férfi tollaslabda éremmeccseket kora délután rendezték, és hívogató volt Viktor Axelsen neve, akit végre élőben láthattam – meg egyáltalán tollaslabdát, ami számomra egy elég egzotikus sport.
Az „élőben látni“ kifejezést aztán a bronzmérkőzésen átértékeltem magamban, mert meglepő módon annyian voltak (utólag amúgy mit is vártam egy sportág olimpiai döntőjének napján?), hogy csak a médialelátó utolsó utáni sorában tudtam találni egy szabad lépcsőfokot, amire leültem. Mozdulni nem bírtam, mert az önkéntesek is rengetegen voltak és szintén arra a lelátóra gyűltek, felettem már a tetőszerkezet volt. Innen szenvedtem végig a bronzmeccset, amiből csak arra emlékszek, hogy két ember nagy sebességgel rohangál ott lent, de magát a labdát egyáltalán nem láttam. Átkoztam is magam, hogy miért vagyok ott tök egyedül egy indiai-maláj bronzmeccsen…
Aztán következett a finálé
Axelsen egy thai srác ellen. Na, ebből a meccsből még kevesebbet láttam. Történt ugyanis, hogy az első szett közepén vettem észre, hogy az éjjel nem töltöttem fel a telefonomat, és 10%-on állni úgy, hogy még előttem állt Párizs bejárása, nem jelentett sok jót. Meg kellett mozdulnom a tömött lelátón, ami tényleg olyan kellemetlen élmény volt, mint amikor egy drámai színházi jelenet közepén ki kell mászni a sor közepéről. A sajtórész egyik középső sorában észrevettem egy dán srácot, akit korábbról kézilabda versenyekről ismertem. Gondoltam, otthagyom nála a helyén tölteni a telefonomat. Ez légvonalban 3 méter lehetett, de mire oda értem, Axelsen behúzta a szettet, mire visszafordultam, elfoglalták a helyemet. Újratervezés.
Elindultam lefelé, a médiaszektor aljába, de onnan hamar elküldtek, mert takartam pár kommentátor kilátását. Leültem aztán oldalt egy üres székre, de egy perc sem telt el, jött az oda jegyet váltó szurkoló. (Nekem nem volt jegyem, mert ezt kiváltja az újságírói akkreditáció, amely minden sportág eseményeire beengedést biztosít egy olimpián). Gondoltam, ez egy jel, gyorsan kiugrom mosdóba, van rá idő, ekkor a második szettben 6-3-ra vezetett Axelsen. Mire visszaértem, 16-3-ra húzott el, azaz lemaradtam a fináléban mutatott legnagyobb sorozatáról… na, remek. Öt pont kellett még neki a győzelemhez, kicsit az ellenfele még belelendült (vagy ő remegett meg?), de végül a dán tükörsima két szettben megvédte olimpiai címét. Szuper!
Abban a pillanatban, amikor Viktor Axelsen dán zászlóval a hátán örömköröket futott lent a küzdőtéren.
A dán kolléga, akinek az asztalán hagytam a telefonomat tölteni, elviharzott az interjúzónába. A nagyobb baj, hogy a mobilommal együtt. Így aztán hiába akartam én még a tömeg előtt továbbindulni a csarnokból, mehettem le a mixzónába. Ott viszont egy másik tömeg fogadott: legalább ötven dán riporter, újságíró, operatőr forgolódott szűk helyen (megint mit gondoltam? Dánia 1996 óta csak egyszer nyert 2 aranynál többet egy nyári olimpián: Tokióban, hármat). Erre jött még rá az indiai, maláj, thai forgatag. Rövidebben: szem elől vesztettem a telefonom őrét. Mondanom sem kell, hogy amellett, hogy dühös voltam magamra, már rémeket láttam: az olimpia közepén elvesztem az egyik legfontosabb munkaeszközömet. Kész. Végem.
Amikor megtaláltam őt, kiderült, hogy bár az akkreditációm feljogosított a belépésre, de épp a tömeg miatt nem engedett tovább hozzá a biztonsági őr. Így hát meg kellett várnom kint, amíg lemegy a díjátadó és valamelyest oszlik a tömeg a mixzónában. Már egy lépésre voltam az ismerőstől, ő is észrevett, egyből kapcsolt, és nyúlt a táskájába a telefonomért, amikor jött Axelsen interjút adni neki és még rajta kívül vagy tíz dán riporternek, akik abban a kupcaban álltak. Ezt is megvártam. Majd Axelsen elindult abba az irányba, ahol én álltam meg még egy thai újságíró, és megkérdezte, hogy van-e még kérdés hozzá? Hát, engem úgy tanítottak, hogy egy olimpiai bajnokot nem engedünk el csak olyan könnyen, így vettem a bátorságot, és leplezve azt, hogy semmit sem tudok a tollaslabdáról, megkérdeztem, hogy minek volt köszönhető a második játszmában a 10-0-ás sorozata? Ha már élőben nem láttam, legalább ő mesélje el…
Teljesen szürreális volt az egész, beszélt hozzám egy olimpiai bajnok, velem meg nemhogy operatőr nem volt a helyszínen, még a telefonom sem volt nálam, hogy a hangot rögzítsem, és speciel semmi sem volt nálam, amivel leírjam a válaszait. Sőt, a szemem sarkából csak azt figyeltem, hogy ugye ott van még a dán srác a telefonommal? Axelsen röviden elmondta, majd mások kérdezték még, így én olajra léptem. Azonnal begyűjtöttem a telefonomat, megköszöntem, közben még elmondtam a dán riporter srácnak, mit válaszolt a friss bajnok, megköszönte. Röviden röhögtünk a kalamajkán, majd hátat fordítottam az egésznek.
Tanulság? Töltsd fel este a telefonodat!
Tanulság 2.0? Ha egy dán ismerősnél hagyod egy olimpiai döntő közben a mobilodat, győződj meg róla, hogy jó töltőre csatlakoztatod-e fel?! Mert végül a telefonom nem töltődött fel… így maradnom kellett még legalább fél órát a tollaslabda-csarnokban, szinte már ment le a nap, amikor kijöttem.
El lehet képzelni, mit láttam én utána Párizsból…?!
