„Amikor egyedül voltam, gyakran sírtam” – Mathias Gidsel egy vb-arany és idegösszeroppanás után lett a világ legjobb kézilabdázója
Miután 2021-ben megnyerte első világbajnoki címét, Mathias Gidsel az idegösszeomlás szélére került. A dánok világklasszis kézilabdázója úgy fogalmazott, addig jól érezte magát, ám a sikerrel hirtelen egy teljesen más világban találta magát.
Az azóta kétszer is a világ legjobbjának választott sportoló el is menekül Németországba, és ugyan érzi, hogy minden szinten embertelen nyomás nehezedik rá, most mégis nyugalmasabb az élete. és továbbra is úgy kel fel minden reggel, hogy még jobb legyen. A Füchse Berlin átlövője a dán Euroman magazinnak adott terjedelmes interjút – egyes szám első személyben.
„Minden csata előtt szánok egy percet magamra. Kimegyek a fürdőszobába, belenézek a tükörbe, és emlékeztetem magam arra, miért is vagyok itt. Mondogatom, hogy érezzem jól magam, hozzam a szükséges energiát, és akkor önmagam leszek. Ez az egyetlen rituálém.
Nagy a nyomás és az elvárás rajtam egész évben, de meg kellett tanulnom ezzel együtt élni. Mert nem arra születtél, hogy besétálj egy kézilabdacsarnokba, ahol 10 ezer ember éltet, vagy éppen kifütyül. De nekem ez a nyomás az, ami lendületet ad. Főleg a keserűen hideg napokon.
Az egyik eszközöm a vizualizáció. Elképzelem a pályán felmerülő kihívásokat. Így megelőzöm a többieket, amikor problémák merülnek fel. Mit tegyek, ha elrontom az első két dobást? Mit tegyek, ha a közönség és az ellenfél annyira dühít, hogy az mentálisan is megvisel? Erre készülni kell.
Egy kézilabdameccs alatt millió gondolat jár a fejemben, és 40 hibát követek el. De nem ragadhatok le ezeknél a hibáknál, és nem hagyhatom, hogy az agyam átvegye az irányítást a testem felett. Amikor az ösztöneimre hagyatkozom, nagyon jó vagyok.”
Megtanult nemet mondani
„Miután 2021-ben világbajnokok lettünk, idegösszeomlást kaptam. 21 éves voltam, az volt az első döntőm. Mindenki engem akart, engem keresett, a telefonom vörösen izzott. Nem voltam kész rá, úgy éreztem, mintha darabokra tépnének.
Akkoriban a GOG-ban játszottam, és az utolsó forduló utáni első bajnoki mérkőzést otthon, Gudmében játszottam. Rosszul ment a játék, teljesen elveszett voltam. Amikor visszanézem a meccsről készült képeket, látom, hogy nincs energia a szememben. És azok a fotók megijesztenek.
Világbajnokok lettünk, jobban játszottam, mint valaha, a csúcson kellett volna lennem. De kifogytam az energiából. Minden este nyolckor lefeküdtem, és amikor egyedül voltam, gyakran sírtam. Addig élveztem a kézilabdát, ám hirtelen egy teljesen más világban találtam magam.
Fontos volt megtanulni nemet mondani. Nehéznek tűnhet, mert ezrek kérnek közös fotót, és ez boldoggá tesz. De egyben ki is fáraszt.
Az sokat segített, hogy Dániából Berlinbe költöztem. Itt nem ismernek fel, és ha egy karaokebárban vagyok, senki sem videóz le.”
Egy kézilabdaszentély lett az otthona
„Az anyukám a Skjernnél dolgozott, és gyakran vitt magával. Amikor már járni tudtam, átküldtek a csarnokba, akkor a játékosok vigyáztak rám és játszottak velem. Négyéves koromban kezdtem el igazán kézilabdázni.
Míg más családokban a vacsoraasztalnál a politikáról beszélgettek, nálunk minden a kézilabdáról szólt.
A 8000 lakosú Skjern városának négy csarnoka volt, nekem a régi 1-es csarnok volt a kedvencem, a szentélyem. Oda jártunk iskola után, és amikor lekapcsolták a villanyt, mert spórolni kellett, akkor összegyűltünk abban a kis térben, ahol éppen elég fény szűrődött be az utcáról, és minikézilabdáztunk.
Az csarnok tipikusan tükrözte a korszakot, amikor épült. Kicsi, szűkös és meghitt volt. A fapadlózat ikonikus barna színű, amit más csarnokokban nem igazán látni. A kapuk mögött hosszú folyosók téglái szintén barnák voltak. Ott játszottunk, miközben a csapatok meccseket játszottak. Ez volt az otthonom.”
Az ösztönökön alapul a játéka
„Mindig jól kéziztem, de olyan kicsi voltam, hogy 17 éves koromig összetörtek a pályán. Az Oure Sportgimnázium második csapatában játszottam, és gyakran mondták, hogy ne törekedjek a profi pályára. De a tehetségem csak a pubertáskorra és a növekedési fázisokra várt.
A kis termetem végül is előnyt jelentett. Sikeres voltam, mert ki kellett találnom, hogyan maradjak fenn a kézilabda világában. Folyamatosan okosabbnak és előrelátóbbnak kellett lennem, mint a magas srácok, akik felugráltak. Meg kellett találnom a hiányosságaikat, és ez formálta a játékról alkotott felfogásom.
A valóságban valószínűleg csak akkor tudtam, hogy jó vagyok, amikor az első nemzetközi mérkőzésen játszottam a 2021-es egyiptomi világbajnokságon. Másokkal ellentétben nem nézek sok videót az ellenfeleimről. A játékom elsősorban az ösztönökön alapul. Természetesen figyelembe veszem, hogyan jön ki a kapus, hogy mi módon sebezhető, de egyébként csak becsukom a szemem, és remélem, hogy bemegy a labda.”
Energiát ad, hogy ő a legjobb
„Nem az volt a célom, hogy a világ legjobb kézilabdázója legyek, nem az motivált. Reggelente azért kelek fel, mert alig várom, hogy felfedezzem a különböző lövési technikákat, vagy, hogy megtanuljak egy új trükköt.
Elkezdtem figyelni, hogy merre néznek a védők, hogyan kerülhetek mögéjük, vagy futhatok el mellettük. De most, hogy én vagyok a világ legjobb kézilabdázója, menő érzés, hogy engem üldöznek.
Amikor először elnyertem a címet, éreztem, hogy az ellenfelek keményebben támadnak rám, és eleinte meghátráltam.
De most már annyira jól megbirkózok vele, hogy egyre jobban érzem magam. Energiát ad.”
Jacobsen ambíciója egyedülálló
„Tisztán emlékszem, amikor Nikolaj Jacobsen felhívott és meghívott a válogatottba. A GOG-nál dolgozó edzőm figyelmeztetett, hogy a szövetségi kapitány kereshet, így felkészültem, de így is szorongással töltött el, amikor Nikolajjal beszéltem. Ő a legjobb a dán kézilabdában. Olyan, mintha először találkoznál a rokonoddal.
Minden szót megfontolsz, és mindent megteszel a tökéletességért.
Amikor letettük a telefont, Odenséből egyenesen a szüleim skjerni házához vezettem, és elmondtam nekik a hírt. Anyám nagyon elérzékenyült és rendkívül büszke volt. Apám mosolyogva megkérdezte: ‘Elég jó vagy ehhez? Tudsz úgy lőni, mint Mikkel Hansen?’
Nincs annál nagyobb dolog, mint címeket nyerni a hazádnak. De a válogatott mez kötelez is. És az egyenes kieséses szakaszban nincs sok hibalehetőség. Ha elveszítesz egy meccset, kieshetsz. Ezért minden cselekedetnek nagyobb súlya van. És én a legjobbat akarom nyújtani, amikor a válogatott mezben a közönség előtt állok.
Teljesen helytelen tartom, amikor a válogatott sikereivel kapcsolatban a könnyű jelzőt használják. Ez aláássa azt a rengeteg munkát, ami a színfalak mögött folyik. A sikerünk a csapatban lévő rendkívüli tehetségnek köszönhető, amit Nikolaj Jacobsen és az ő ambíciója testesít meg. Azt követeli tőlünk, hogy 100 százalékot nyújtsunk – mindig. Ez egyedülálló. Sehol máshol nem látok ilyet.”
Néha a pingpong fontosabb
„Jacobsen az, aki a legtöbb tehetséget tudja kihozni belőlem. Rendkívül kemény velem, magasak az igényei, és rám támad, ha hanyag vagyok. Nem fogadja el a 95 százalékot. Ez kemény hozzáállás, és olykor súrlódásokat okozhat. Néha azt gondolom: „Hagyj békén, haver, és adj egy kis időt!”.
De ezt nem fogadja el, és ez visz bennünket a siker felé.
A válogatott sikerének egy másik kulcsfontosságú eleme a pingpongasztal, amely közösségépítő erőnk szimbólumává vált. A világ legjobb kézilabdázója cím szép, de a válogatottban sokkal nagyobb megtiszteltetés az asztalitenisz-tornák megnyerése. Erről beszélnek többet a többiek.
Egy szezon teljesen felemészti az erőmet. Nagy a nyomás, nagyok az elvárások egész szezonban.
Meccsenként legalább nyolc gólt kell szereznem, az emberek akkor gondolják azt, hogy jól játszottam. De a szezon végén ez a nyomás egyik napról a másikra eltűnik – és ez felszabadító.
A nyaralás első hetét a pihenésnek szenteljük. Tavaly Mallorcán voltunk, semmit sem csináltunk, egész héten a medencében feküdtünk. Egy hét vakáció után kezdem el az erőnléti edzéseket, hogy újjáépítsem a testemet és az izomtömegemet. A munkám sokat követel a testemtől, egy szezon alatt öt kilót fogyok.
Miután véget ér a nyaralás első négy hete, elkezd hiányozni a téthelyzet, a nyomás.
Ez egy ördögi kör.”
