Nincs olyan messze a menny és a pokol – Nikolaj Jacobsen élettörténete
Korán elveszítette a szüleit, de a sportban megtalálta azt, ami egész életén át elkíséri: a küzdeni tudást, a tanulni vágyást és a sikereket. A világ egyik legjobb edzője, Nikolaj Jacobsen Kielben legendává vált, nyert két EHF-kupát, játszott Bajnokok Ligája-döntőt, a dán válogatottal pedig 2019-ben és 2021-ben világbajnokságot nyert, Tokióban pedig olimpiai döntőt játszhatott.
Ismerkedjünk meg a világ egyik legjobb kézilabda-szakemberével, aki az EUROMAN Magazinnak mesélt egyes szám első személyben az életéről.
Nikolaj Jacobsen majdnem futballista lett
Korán felfedeztem, hogy van tehetségem a sporthoz. Hét-nyolcéves koromban láttam, hogy jobban bánok a focilabdával, mint az osztálytársaim. Jól olvastam a játékot, kiválóan helyezkedtem, és miután csatár voltam, sok gólt lőttem. Tanulmányoztam Michael Laudrupot, kimentem csak azért a pályára, hogy magam is gyakoroljam a cselezést. Reggeltől estig fociztam, nem számított, ha esett az eső vagy havazott. Csak azért jártam iskolába, mert kényszerítettek rá. Az volt az álmom, hogy profi labdarúgó legyek.
Az első naptól kezdve megvolt bennem a temperamentum és a győztes mentalitás. Ha egy gyerekszülinapi partin voltam, és elvesztettem a kertben zajló focimeccset, az a nap elveszett számomra. Sírtam vagy duzzogtam, noha voltak fontosabb dolgok is az életben. De ezt csak később tudtam meg.
Nikolaj Jacobsen szülei
Apám szociális munkásként dolgozott nevelőotthonokban szerte az országban, így a család sokat költözött. A srácok nagyjából aranyosak és kedvesek voltak, de apám arra kért, néhányukhoz ne menjek túl közel, mert nehezen tudják kontrollálni magukat. Apámat néhányszor meg is verték. Nekem viszont mindig volt kivel fociznom.
Édesanyám titkárnő volt a svendborgi Szociális és Egészségügyi Iskolában. Nem igazán volt sok mindenünk, sosem jutottunk el például délre nyaralni. Legmesszebbre a német-dán határon fekvő Kruså kempingben voltam. Nem voltunk szegények, de nem az volt hogy nem akadt étel az asztalra, vagy, hogy nekem és két öcsémnek, Carstennek és Simonnak nem volt ruhánk. De nem engedhettünk meg magunknak autót. Voltak jó és rossz időszakok. Ha zsebpénzt akartam, azt magamnak kellett megkeresnem. Oure városában újságkihordó lettem, volt egy 11-12 kilométeres útvonalam.
“úgy bánjunk másokkal, ahogyan mi magunk is szeretnénk, ha velünk bánnának. “
A testvéreimet és engem a szüleink arra neveltek, hogy úgy bánjunk másokkal, ahogyan mi magunk is szeretnénk, ha velünk bánnának. Ez a temperamentumom miatt nem mindig sikerült. Sajnos nem lehet úgy élni az életet, hogy mindenkit igazságosan kezelj. De azért igyekszem a tőlem telhető legjobbat nyújtani, és igyekszem megtanítani a gyerekeimnek, hogy tiszteljék azokat az embereket, akikkel életük során találkoznak.
Miközben az OB csapatában futballoztam, megszerettem a kézilabdát. A GOG-ban játszottam és ugyan jól teljesítettem, egy nap választanom kellett. A klubnak volt egy olyan szabályzata, hogy a játékosoknak maguknak kellett fizetniük a saját közlekedésükért, amikor a második csapat edzésére mentek. Tulajdonképpen az első csapatban játszottam, de mivel a kézilabdára is figyelnem kellett, kiestem a második csapatba. A családom nem engedhette meg magának, hogy hetente négyszer buszjegyet vegyen Svendborgba, és vonatjegyet Odensébe. Így aztán eldőlt a sorsom. 16 évesen már tagja voltam az ifjúsági kézilabda-válogatottnak.
Bundesliga-kieséssel kezdődött
Gyakran megkérdezik tőlem, hogy ha nem ezt az utat választom akkor fociban is ilyen jó lettem volna? A válaszom az, hogy szerintem kiváló futballkarriert futhattam volna be a dán Superligában, de soha nem lettem volna a világ legjobbja a posztomon, nem nyertem volna meg a világ legkeményebb bajnokságát, nem jutottam volna Bajnokok Ligája-döntőbe, és nem játszottam volna a válogatottban. Örülök, hogy a kézilabdát választottam.
Mielőtt elég idős lettem volna ahhoz, hogy diszkóba menjek, a Hesselager Hotelbe jártam, ahol kéthetente volt egy buli. A GOG-partik nagyon népszerűek és őrültek voltak. Az egyik bulira valaki hozott egy kanapét és egy televíziót, amelyet láncfűrésszel szétfűrészeltek és felgyújtottak. A karácsonyi bulin volt egy Luca napi pucér Lucia-menet ruha nélkül. Emlékeim szerint ott sohasem jártam ruha nélkül, de lehet, hogy egyszer meztelenül körülfutottam a Gudme-templomot.
A feleségemmel, Lenette-tel a kézilabdának köszönhetően ismerkedtem meg, az idősebbik bátyja jó barátom volt. Eleinte nem beszélgettünk, de én már akkor azt mondtam az egyik haveromnak, hogy ő egyszer még lehet valaki számomra. Egy nap a szülei barátainak gyermekére akart vigyázni, valahogy beosontam hozzá azon az éjszakán… Szerelmesek lettünk. Lenette Tvedben kézilabdázott, és orvosi asszisztensnek készült. Nem telt el sok idő, és összeköltöztünk egy kis házba Svendborgban.
Az első sok évben a GOG-ban egy fillért sem kaptam a játékért. Az edzésre kerékpárral jártam, mivel nem engedhettem meg magamnak, hogy jogosítványt szerezzek. 1990-ben, 19 évesen először ajánlottak nekem szerződést, havi bruttó 500 dán koronáért.
A kézilabdában balszélsőnek lenni hasonló, mint a labdarúgásban a csatárposzt. Nem érsz a labdához minden alkalommal, amikor támadtok, sokszor hiába futsz, mégis te vagy az, aki előtt igazán nagy lehetőségek adódnak, amelyet vagy elhibázol, vagy gólt dobsz, és ezzel hőssé válsz.
Nikolaj Jacobsen a csodabogár
Hamarosan ismert lettem a cundereimről. A titok abban rejlik, hogy elhiteted a kapussal, hogy hova célzol, majd jó csuklóval lágyan eltekered mellette a labdát.
Egy évet jártam egy kereskedelmi suliba, a sok hiányzásom ellenére végigküzdöttem magam rajta. Svendborgban egy Trika-szupermarketben voltam gyakornok eladó. A tulajdonos elfogadta, hogy néha korábban el kellett mennem, mert kézilabdameccset játszottam. Nem terveztem, hogy boltos leszek, de ez egy remek oktatás volt. Jó volt dolgozni, kék egyenruhát viseltem és egy Trika feliratú fehér inget. Pokolian viszketett a testem benne, különösen a nadrág alatt. Amikor feljebb kerültél a hierarchiában, megengedték, hogy a saját farmerodat viseld, de én nem jutottam ilyen messzire. Voltam gyümölcs- és zöldségárus, majd kutyatáppal, macskaeledellel, tejjel, édességgel és csipsszel foglalkoztam, de ültem a pénztárban is.
A Kolding mellett a GOG volt Dánia másik legjobb kézilabdacsapata, így sok olyan mérkőzés volt, ahol nem akadt méltó ellenfelünk. Amikor 1997-ben, 26 évesen felajánlották nekem, hogy Németországba menjek, és a Bayer Dormagen csapatában játszhassak, ahol a világ legjobb játékosai ellen játszhatok, úgy gondoltam, kipróbálom a határaimat. Ugyanakkor ez egy lehetőség volt arra is, hogy Lenette-tel a saját lábunkra álljunk.
Egy új élet Németországban
A német klub jobb szerződést ajánlott a GOG-nál. Kaptunk egy lakást és egy autót, egy Audi A4-est, és jól éltünk. Mielőtt megjelentem Dormagenben, nagyon keményen edzettem, és nagyon jó formában voltam. Meglepetésemre nagyon barátságosan fogadtak, a játékosok minden edzés után leültek és sört ittak. Távol állt attól a német fegyelemtől, amire számítottam. Amikor egy idegenbeli meccsről hazafelé tartottunk, több játékos annyira berúgott, hogy a busznak meg kellett állnia, hogy kiszállhassanak és hányhassanak.
Amikor Németországban kézilabdázol, és a tabella végén állsz, mindig vannak válságtalálkozók. Dormagenben is voltak ilyenek, de ettől soha nem játszottunk jobban. A találkozók egyik fénypontja az volt, hogy René Boeriths és én túl kevés sört iszunk az edzések után, és úgy gondolták, hogy ez az egyik magyarázat a csapat sikertelenségére.
Az öltözőben volt egy hűtőszekrényünk, amely tele volt sörrel. A legendás kapusunk, az olimpiai ezüstérmes Andreas Thiel, egy üveg pálinkát is tartott ott. Megkérdeztem, hogy betehetek-e kólát a hűtőbe, de erről szó sem lehetett. Abban a hűtőben sohasem volt üdítőital, és soha nem is lesz, mondták. Szezon végén kiestünk a Bundesligából.
Családi tragédiák árnyékában
1997 karácsonya előtt apám kórházba került. Már régóta alkoholista volt, nem élt egészségesen. Ráadásul még dohányzott is. Németországba már nem tudott eljönni, hogy lássa, hogyan játszom ott. Pedig szerettem volna megmutatni neki. Tudtuk, hogy a végéhez közeledik. Életének utolsó hat hónapja senkinek sem volt könnyű. December 23-án volt a születésnapja, meglátogattam őt a svendborgi kórházban. December 24-én reggel felhívtak telefonon, és közölték velem, hogy csendben elaludt. 51 éves volt. Bizonyos értelemben megkönnyebbültünk, mert így már nem volt érdemes élnie. De elvesztése még mindig nagyon fáj.
Egy dormageni év után 1998 nyarán a THW Kielhez igazoltam.
Ha Dormagenben csalódtam, Kiel mindenért kárpótolt. Az edzéseken nagyon jó volt az iram, egy fantasztikus csapat fogadott, akik az előző évben megnyerték a bajnokságot. Az első napon, amikor megérkeztem az edzésre, azt mondták, hogy fussunk 3000 métert, aztán 1500 métert, majd kétszer 80-at, végül ötször 400-at.. Teljesen kimerültem, de sikerült átvészelnem, bár az edzőm, Noka Serdarusic szerint az első évben nem voltak túl jó időeredményeim.
Az edzőtáborok
Azok gyötrelmesek voltak. Minden nap negyed hétkor kelés, 8 és 10 kilométer közötti futás, majd aznap két további edzés. Egy 1,2 kilométer hosszú tó körül futottunk. Amíg mi küzdöttünk, Noka a horgászbotjával állt, megivott egy csésze kávét és megreggelizett. Egyszer-egyszer átnézett a válla fölött, és azt kiáltotta: „Gyorsabban!” Utáltam, mint a pestist, álomban is sírni tudtam. De ugyanezt éreztem reggel is, amikor megszólalt az ébresztő. De úgy gondoltam: „Pofa be, sokkal több van benned és meg tudod csinálni, az akaraterőd is meg van hozzá.” Egy év után, amikor jól játszottam, öt évvel hosszabbítottak velem, és a fizetésem évi másfél millió dán koronára emelkedett.
Otthon, az Ostseehalle-ban
Telt ház előtt játszottunk. Ez volt Németország legnagyobb kézilabdacsarnoka, és mindig telt ház, 10 200 néző fogadott bennünket. A légkör fantasztikus volt. Mielőtt beléptünk volna a csarnokba, kialudtak a fények, és én ott álltam, a hideg futkosott rajtam. Játékosként én voltam a vidám fiatalember a komolyabb német játékosok mellett.
Megvolt a lövőtechnikám, ami nagyon tetszett a közönségnek. Az elsők között voltam, akik elkezdtek a szurkolókkal kommunikálni. Amikor az egyik szép gólom után a magam módján ünnepeltem, és pacsiztam a közönséggel, azt kiabálták nekem: „Niko, Niko, Zaubermaus.” Gondolkodtam, hogy ez mi a fenét jelenthet? Úgy értettem, mintha azt énekelnék, hogy „sauber”, ami azt jelenti, hogy tiszta. Talán azt hitték, hogy takarító egér vagyok? Nem értettem, amíg a többi játékos el nem magyarázta nekem, hogy a szurkolók a „Zaubermaust” (csodabogár- szerk.) éneklik.
Kiel kézilabdaváros
Itt az emberek tudták, ki vagyok. Szinte mindegy volt, hogy hova mentem, az emberek széles mosollyal az arcukon álltak. Ha elmentem ruhát venni, 20 százalékos kedvezményt kaptam, és három pár zoknit ingyen. Ha elmentünk enni, a ház vendége voltam, köszönetképpen a tegnapi győzelemért. Minél híresebb lettem, annál szerényebb. Nem dőltem hátra, nem lettem követelőző. Éppen ellenkezőleg, szerettem volna visszaadni valamit ebből a szeretetből, és még keményebben koncentrálni a pályán mutatott játékomra.
Húszévesen 1991-ben debütáltam a válogatottban, és boldog voltam, hogy a csapat tagja lehetek. Tudtuk, hogy nem tartozunk a világ elitjéhez, de úgy játszottunk, hogy hittünk abban, hogy nyerhetünk valamit, még ha legbelül tudtuk is, hogy ez nehéz lesz. A női válogatott, a „Vasladyk” árnyékában voltunk. Örültünk a sikerüknek, de be kell vallanom, hogy egy kicsit bosszantó volt, hogy a végén az emberek majdnem azt hitték, hogy ha a női válogatottal kellene játszanunk, akkor ők győznének. Bár a válogatottal nem nyertem semmit, szereztem néhány társat, akikkel a mai napig jól érzem magam.
Édesannya is megbetegedett
1999 februárjában egy nap felhívtak Dániából. Kiderült, hogy édesanyám egy kézilabda-mérkőzést nézett, és a meccs közepén elájult. A kórházban kiderült, hogy agydaganata van. De sokan mások is túléltek már hasonlót, így először nem éreztük drámainak a helyzet. Az állapota stabil volt. Hazamentem, és meglátogattam őt az odensei kórházban. Megműtötték, néhány napig kómában volt. Amíg én édesanyámmal voltam, a Kielnek Pamplonában kellett BL-negyeddöntőt játszania.
Az első meccset elvesztettük otthon, ahol megsérültem, így nyomás alatt voltunk, hogy megnyerjük a visszavágót. Anyám azt mondta, hogy szerinte mennem kellene. Jó hangulatban volt, így elmentem, és találkoztam a csapattársaimmal Spanyolországban. Nagy hiba volt, sírtam a szünetben és a meccs közbeni időkéréseknél is. Ugyan nagyon jól játszottam, de mentálisan még nem álltam készen a kézilabdázásra. Megnyertük a mérkőzést, de összesítésben kiestünk.
A következő napokban anyám egyre rosszabbul érezte magát. Az agyában egyre nőtt a nyomás, a feje megduzzadt, kómába került, az orvosok megpróbálták stabilizálni, de nem volt esélyük. Az orvos elmagyarázta, hogy csak a gép segítségével tud majd lélegezni, és hogy soha többé nem fogja kinyitni a szemét. 46 évesen agyhalott volt. Apám halálára már régóta készültünk, anyámé viszont úgy jött, mint derült égből a villámcsapás. A testvérei és az édesanyja nehezen hozták meg a döntést, hogy lekapcsolják a lélegeztetőgépről. Úgy éreztem, mintha nekem, legidősebb testvérnek kellett volna ezt megtennem. Eltelt néhány nap, amíg megpróbáltam feldolgozni a dolgot, csak akkor egyeztem bele.
Alig több mint egy év alatt elvesztettük mindkét szülőnket.
28 évesen anya és apa nélkül maradtam. Apánk nem érte meg az unokáit, anyám még legalább találkozhatott Frejával, az első lányunkkal, aki 1998 augusztusában született. Amikor fiatal vagy, sokszor eleged lehet a szüleidből, és idegesítőnek találod őket. Mégis jó, hogy ott vannak, és hogy tanácsot adnak, segítenek. Testvéreimmel, Carstennel, Simonnal túl keveset kaptunk ebből. A szüleink nagyon hiányoznak az életünkből.
2000-ben a Kiel a Bajnokok Ligája döntőjébe jutott a Barcelona ellen, ez az egyik legnagyobb dolog számomra. Előtte megnyertük a német bajnokságot és a kupát. Már csak a Bajnokok Ligája hiányzott. Az első meccset otthon három góllal megnyertük. A visszavágón idegenben a második félidőben két góllal vezettünk, de összeomlottunk. Öt másodperccel a vége előtt a volt esélyünk gólt szerezni, de kihagytuk, és akkor az ellenfél kontrából betalált, és megnyerte a döntőt. Az öltözőben utána csend volt. Az emberek a zuhany alatt ültek és a levegőbe bámultak. Egyszer valaki azt mondta: „Menjünk haza.” A szállodában kaptam valamit enni, és felmentem a szobámba. Este 11-kor az egyik csapattársam bekopogott az ajtón, és azt mondta, dobjunk be pár sört. Másnap szabadnapunk volt Barcelonában, ahol sétáltam egy kicsit.
Próbálom túltenni magam a vereségen, de soha nem tudtam elengedni. De ahelyett, hogy hagytam volna, hogy a küzdelem eltemessen, megtanultam konstruktívan használni. A vereség nagyszerű motiváció lehet. Ugyanez vonatkozik az olimpiai döntőre is (2021 augusztusában Franciaország ellen, ahol Dánia 25-23-ra kikapott). Remélhetőleg, amikor a 2024-es párizsi olimpián ismét döntőt játszunk, elő tudom venni a Franciaország elleni vereségből az érzelmeket, és azt mondhatom a játékosoknak: „Emlékeztek, milyen szomorúak voltatok? Emlékszel, hogy néztünk ki a második helyen a dobogón?” A rossztól való félelem rávehet arra, hogy megtaláld azokat az utolsó, döntő százalékokat. De általánosságban azt mondanám, hogy a legnagyobb motivációnak a fiúkori álomnak és az előtted álló győzelem örömének kell lennie.
Nikolaj Jacobsen. inkább sztárként, mint sántikálva
2001 szeptemberében Frankfurtban játszottam a Kiel csapatában a Wallau Massenheim ellen. Egy kontrafutásban összeütköztem a kapusukkal. Rosszul értem földet, és éreztem egy kattanást a térdemben. Tovább játszottam, de a következő napokban a térdem bedagadt. Kiderült, hogy leszakadt egy nagy porcdarab és megsérült a meniszkusz. Valahányszor behajlítottam a térdemet, hogy felugorjak, fájt. 30 éves voltam, és teljes gőzzel haladtam előre a karrieremmel.
A következő három évben tovább játszottam a Kielben, de csökkentett erővel, és hosszú távon ez nem volt fenntartható. Hivatásos kézilabdázói pályafutásom a végéhez közeledett. Maradhattam volna Kielben, de nem gondoltam, hogy azon a szinten már tudnék hozzájárulni. Inkább úgy emlékezzenek rám, mint arra a fickóra, aki megbabonázta a közönséget, nem pedig arra, aki sántikált a pályán.
Mindig is az volt a tervem, hogy edző leszek. Fiatalemberként az Oure Efterskolénál dolgoztam, és kézilabdaszakon lettem oktató. Tudtam, hogy egy nap az edzősködést is ki akarom próbálni, de a kézilabdában sosem lehet tudni. Az első két klubban lehetsz szerencsétlen, ahol az eredmények nem jönnek össze, és akkor hirtelen vége a karrierednek. Itt nincs olyan messze a siker és a kudarc, a mennyország és a pokol.
Nikolaj Jacobsen edzőként
Kaptam egy jó ajánlatot a Viborgtól, ahol 2004-ben Ulrik Wilbek segédedzője lettem. Csendben belevetettem magam az edzősködésbe. 2007-ben felajánlották nekem a Bjerringbro-Silkeborg segédedzői állását, ahol nagyobb felelősséget kaptam. Felszívtam magam, és megtanultam, hogyan kell megtervezni egy szezont, mi kell a vezetői képességekhez és a konfliktuskezeléshez. Három év után új igazgatót kaptunk, ami nagy változásokat hozott. Míg korábban a csapatot a megérzésekre és az élettapasztalatokra alapoztuk, az új igazgató inkább mentális irányvonalat követett.
Ki kellett derítenünk, hogy a játékosok zöldek, pirosak vagy kékek, és ennek megfelelően kellett bánnunk velük. Ha piros voltál, akkor nyertél. Ha zöld voltál, érzékenyebb voltál. Ha kék voltál, sokszor ellenőrizni kellett. Felbéreltek egy mentális edzőt, aki a meccsek alatt figyelte a játékosokat, majd utána visszajelzést adott: „Szerintem túl sokat szidtad Madst. Zöld. Nem bírja elviselni.” Ez egyáltalán nem én voltam. A végén már csak színeket láttam magam előtt, majdnem elfelejtettem, hogy edző vagyok. Edzőként a saját intuíciómra és az emberek megismerésének módjára hagyatkozom. Szerettem együtt ebédelni egy játékossal, hogy megnézzem, hogy van. Az ilyen dolgok segítettek abban, hogy jó kapcsolatot alakítsak ki a játékosokkal. De az új klubigazgatónak ez nem tetszett, aki inkább az elméleti könyvet részesítette előnyben. Így elváltak útjaink.
Vissza a Bundesligába
Aalborgban edzőként folytattam, és elégedett voltam az ottani munkámmal, de hamar véget ért. Még csak egy éve voltam vezetőedző, amikor felhívtak Németországból. A Rhein-Neckar-Löwen klubigazgatója találkozni akart velem egy beszélgetésre. Edzőt keresett. Megbeszéltem a családommal, és egyetértettünk abban, hogy ez egy olyan lehetőség, amit nem hagyhatok ki. Nem tudtuk, hogy valaha is lesz-e még ilyen ajánlat. De őszintén meg kell mondanom, hogy egy kicsit féltem attól, hogy Németországba megyek. Nem tudtam, hogy fel vagyok-e készülve erre a lépésre. Megegyeztem a családdal, hogy egyedül költözöm oda, és ha minden jól megy, a következő évben utánam jönnek.
Az első évben a második helyen végeztünk a Bundesligában. Két ponttal maradtunk le a Kieltől. Nem gondoltam, hogy a játékosaim készen álltak erre. Volt néhány kemény beszélgetésem velük, amikor elmondtam, hogy jól kézilabdázunk, de ha meg akarják nyerni a bajnokságot vagy a kupát, akkor ahhoz több kell. A következő két évben sikerült megnyernünk a bajnokságot, és ez egy kicsit megnyugtatta a kedélyeket.
Nikolaj Jacobsen örökre megváltoztatta a Löwent
Németországban élveztem az edzősködést. Azt hiszem, jól illeszkedem a helyi mentalitáshoz. A német keménység valahogy jól működik az én laza hozzáállásommal és rossz vicceimmel. A németeket könnyebb edzeni, mint dánokat, mert a dánok mindig ujjal mutogatnak, és azt kérdezik, hogy miért kellene azt csinálniuk, amit kérek tőlük. Németországban, ha arra kértem volna a játékosokat, hogy menjenek korán lefeküdni, senki sem kérdőjelezte volna meg. Nem volt vita.
Egyszer-egyszer a vérmérsékletem megtréfált. Egy olyan meccs után, ahol nem úgy játszottunk, ahogy kellett volna, megragadtam egy asztalt, és fejre állítottam. Az életben nem miden pillanatra vagyunk büszkék, de akkor dühös voltam a játékosokra. Azt akartam jelezni, hogy egyszerűen nem tettek eleget a sikerért. Egyik játékos sem szólt semmit. A csend az első fél órában folytatódott a buszon hazafelé is. Elöl ültem, és dühös voltam, de végül elszállt a haragom. Nem tudok sokáig dühös lenni. Az élet túl rövid ehhez. Anyám a semmiből halt meg. Soha nem tudhatod, mikor ér véget az élet. Nem akarom az időmet arra pazarolni, hogy dühös legyek.
Nem sokkal azután, hogy átvettem az edzői posztot, megváltoztattam néhány dolgot a klubnál, hogy a játékosok több időt tölthessenek a családjukkal. Németországban az volt a normális, hogy késő délután edzettek, és csak este hétkor értek haza. Ha voltak gyerekeid, akkor talán még haza tudtál menni, hogy jó éjszakát kívánj. Aztán a játékosok egész éjjel PlayStationt játszottak, és másnap későn keltek fel. Véget akartam vetni ennek. Az edzést reggelre tettem át. Ennek az volt az előnye, hogy az edzés után a játékosok elmehettek ebédelni a feleségükkel. Este a játékosok segíthettek vacsorát főzni és lefektetni a gyerekeket. Ez jobb egészet alkotott. Arról szól, hogy legyen egy csapat, amelyik jól érzi magát, szeret együtt lenni, és amelyik egymásért küzd. Minél jobban érzik magukat a játékosok, annál könnyebben tudom rájuk erőltetni a pályán, és rávenni őket arra, hogy megtegyék azokat a dolgokat, amiket szeretnék.
Nikolaj Jacobsen a dán válogatottnál
2017-ben lehetőséget kaptam, hogy átvegyem a dán férfiválogatottat. A TV2-nél végzett kommentátori munkám során közelről követtem őket, és tudtam, hogy jó fiúk, akik jól kijönnek egymással. A Rhein-Neckar-Löwen edzőjeként is folytattam a munkát, miközben a válogatottat edzettem, de hosszú távon ez tarthatatlan volt. Rosszul aludtam éjszakánként, csak gondolatok kavarogtak a fejemben. Kimerültem. Egy hazai Bundesliga-mérkőzésen a Melsungen ellen hirtelen megszédültem. Úgy éreztem, mintha egy jó nagy pofont kaptam volna. Leültem. Tíz góllal vezettünk, így nem volt igazán stressz. A mérkőzés után nem vettem részt a sajtótájékoztatón, hanem csendben bementem a kórházba, hogy megvizsgáljanak. A vérnyomásom 250/180 volt. Soha nem láttak még ilyen magas vérnyomást egy mérkőzés után.
Ez megkönnyítette a döntést, hogy abbahagyja az edzősködést Németországban. Nem bírtam tovább. 2019 nyarán elköszöntem a klubtól. Az igazgató szép beszédet mondott és azt mondta, hogy örökre megváltoztattam a klubot, és hogy sohasem felednek el. Könnyek gyűltek a szemembe.
Kapcsolódó tartalom:
