Elvarázsolta a női vb, Ausztráliába vágyik a magyar labdarúgó
Habár Melbourne-be érve már nagyon kijött rajtam az a betegség, amit valószínűleg még Adelaide-ban szedtem össze, próbáltam ebből a városból is kihozni a legtöbbet és mindent megnézni, amit előre elterveztem – Csiki Anna utolsó ausztrál blogbejegyzése.
A csodás ausztrál kávé és a foci
Amióta Ausztráliába megérkeztem, nagyon sok helyi lakossal ismerkedtem meg és két dolgot mondott mindenki, ami nélkül nem mehetek haza. Az egyik az ausztrál kávé megkóstolása, ami az itteniek szerint a világ legfinomabb kávéja. A másik kötelező pedig az ausztrál foci megismerése és egy meccs megnézése élőben. Ez a legnagyobb és legnézettebb sport a szigetországban. Sokkal elismertebb, mint az általunk jól ismert labdarúgás. Így hát hallgattam a helyiekre és mindkét kötelezőt kipipáltam. Ami a kávét illeti, habár nem vagyok nagy kávézós – az átlagom kb. havi egy… –, de a kinttartózkodásom alatt végül többször is ittam, mert tényleg nagyon finom. Nem isszák erősen, sok tejjel öntik fel, úgyhogy számomra pont tökéletes.
Az ausztrál foci pedig egy nagyon érdekes sport, egyszer valóban érdemes mindenkinek megnézni. Teljesen más szabályok vannak, mint a mi focinkban, rengeteget áll a játék, lehet rúgni és ütni is a labdát, birkózni, sőt még hátra mászni is… Azt mondják, a rögbire hasonlít, de őszintén: szerintem semmihez nem lehet ezt hasonlítani…
A városban a felhőkarcolók közötti rengeteg sétáló utcának mind nagyon jó a hangulata, kicsit Olaszországra emlékeztetnek. Viszont olasz ételeket alig lehet kapni, az egész város kínai éttermekkel van tele és ez igaz a többi városra is, ahol megfordultam. Nagyon szeretik az ázsiai ételeket a helyiek, mondjuk ez annyira nem meglepő, hiszen a lakosság több mint 6%-a ázsiai.
Meglepő felkészülés a meccsre
A meccsnap délelőttjén sikerült találkozni Aivival, az ausztrál válogatottban szereplő häckenes csapattársammal. Érdekesség, hogy az ausztrál válogatottnak minden meccsnap délelőttje szabad és fakultatív, mert a szövetségi kapitány ezt az időt megadja a játékosoknak, hogy tudjanak a családjukkal, barátaikkal találkozni és ezáltal kicsit ellazulni a meccs előtt, ami szerintem egy elképesztően jó ötlet.
Így hát mi is kihasználtuk ezt a 2-3 órát, amit a reggeli és az ebéd között kapott Aivi és el is mentünk egy a városon kívül levő brunch helyre. Úgyanúgy mint a dán lányok, természetesen ő is civilben érkezett, de még így is megismerték őt az utcán. Jó volt újra, több hét után találkozni és hallgatni az élményeket, amelyekkel eddig gazdagodott a torna során.
Viszont sajnálatos módon a meccs előtti héten, az egyik edzésen, egy szerencsétlen fejelésnél agyrázkódást szenvedett, így mikor találkoztunk már mondta, hogy bár leül a kispadra, de nem fog pályára lépni az esti meccsen, Kanada ellen. Ezt nagyon sajnálom, hogy bár ott voltam Ausztráliában a meccsén, de nem láthattam a pályán az egyik legnagyobb játékost, akivel valaha játszottam.
Egy igazi példakép
Számomra Aivi egy hatalmas példakép és egyben inspiráció. Mindennap látni, ahogyan ő éli az életét, ahogy odafigyel minden apró részletre, legyen szó táplálkozásról, regenerációról, vagy erősítésről…Elképesztően motiváló számomra látni ezt, hogy mennyi munkát tesz bele azért nap, mint nap, hogy még 38 évesen is ki tudjon emelkedni a női labdarúgás elitjéből. Lehetséges, hogy ez Aivi utolsó világbajnoki szereplése, éppen ezért tiszta szívemből kívánom, hogy érje el az ausztrál válogatottal azt, amire minden labdarúgó annyira vágyik…
A brunch után visszakísértem a hoteljükhöz, ahol ledöbbentem, hogy mennyi szurkoló várta egy közös képért, aláírásért. Miután elköszöntünk, elindultam a belváros fele, hogy kihasználjam az utolsó melbourne-i napomat és megnézzek mindent, amit még szerettem volna. Útközben megállított egy hölgy, mert a kabátom alól kilógott egy kicsit Aivi ausztrál válogatott meze, amit még reggel vettem fel a meccs miatt és hiába mondtam neki többször, nem akarta elhinni nekem, hogy nem vagyok ausztrál válogatott játékos.
Folyamatosan mondta, hogy bevallhatom és nem fogja nagy dobra verni, csak egy képet szeretne. Hosszas bizonygatás után sikerült elhitetnem vele, hogy nem vagyok se ausztrál, se a vb-n játszó játékos. Mindenesetre vicces jelenet volt, főleg azok után, hogy már Adelaide-ban is megtörtént ez, hogy összekevertek egy vb-n szereplő játékossal.
„Matildas”
A stadionban aztán már nem csak én voltam válogatott mezben, majdnem mindenki Matildas-mezt, -sapkát, -sálat viselt. Igazi fociünnep volt. A Himnusznál, ahogy 30 ezer ausztrál teli torokból énekelt, még engem is rázott a hideg, elképesztő volt. Nem lepődtem meg, hogy körülöttem nagyon sokak könnybe lábadt szemmel fejezték be az utolsó sorokat. Tényleg megható volt átélni és megbizonyosodni arról, hogy ennek a világbajnokságnak a (rész)szervezését sikerült egy olyan országnak adni, ahol nagyon sokat jelent a női labdarúgás és büszkék rá!
Aivinak köszönhetően az ausztrál válogatott játékosok családjaival ültem egy szektorban, így körülöttem minden labdaérintésnél felsikított valaki, akinek a lánya, unokája, testvére, barátnője éppen labdába ért…fergeteges hangulat volt. A meccs pedig nem is alakulhatott volna jobban, mint, ahogy alakult. Már a találkozó elején megszerezték a vezetést a hazaiak, majd nem sokkal később rárúgták a másodikat is, így 2-0-as állással mentek el félidőre a csapatok és bár nincs róla bizonyítékom, de ezt a félidei állást mondtam előre. Dylan, a barátnőm Adelaide-ből pont kérdezte meccs előtt, hogy szerintem mi lesz a félidei állás, illetve a végeredmény, és félidőre, 2-0-s ausztrál vezetést mondtam, végeredménynek meg 2-1-et.
Magabiztos ausztrál csapat.
Végül a 4-0-s végeredményt nem találtam el, de nem is bánom, mert így több gólt is láttam és egy önbizalomtól duzzadó, sziporkázó ausztrál válogatottat. Meccs előtt úgy gondoltam, hogy érezhető lesz az ausztrál játékosokon az a nyomás, amit a kötelező győzelem terhe okoz, de ebből egyáltalán nem tapasztaltam semmit. Roppant kompaktan védekeztek együtt és szebbnél, szebb támadásokat építettek fel, amikből gyönyörű gólokat szereztek. A közönség 90 percen keresztül a csapat mellett volt és egy percig sem merült fel senkiben, hogy ez az ausztrál válogatott a csoportból búcsúzik a hazai rendezésű világbajnokságtól, amit egy esetleges vereség eredményezett volna.
Meccs után aztán egy bő fél órát kellett várnunk, amíg kiürítették a stadiont és csak mi, a hozzátartozók maradhattunk bent, hogy találkozzunk a játékosokkal. Nem is kell mondanom, hatalmas volt az öröm és sokáig tartott az ünneplés. Még svédekkel is találkoztam, ugyanis Tony Gustavsson személyében svéd szövetségi kapitánya van az ausztrál válogatottnak, akinek természetesen az egész családja a helyszínen szurkolt és elmondták, hogy a ‘Matildas’ összes meccsére mennek és nagyon bíznak benne, hogy csak augusztus végén térnek vissza Svédországba, miután megünnepelték az ausztrál válogatott aranyérmét.
Aivitól elköszönve nehezen jöttem ki a stadionból, hiszen tudtam, hogy ez volt az utolsó vb-meccsem Ausztráliában, amin helyszínen lehettem és még nagyon nem szerettem volna, hogy vége legyen életem legnagyobb kalandjának.
Immáron itthonról, Göteborgból írva ezeket a sorokat elképesztően hálás vagyok, hogy eljuthattam Ausztráliába és részese lehettem a női labdarúgás eddigi legnagyobb eseményének. Olyan emlékeket gyűjtöttem, amiket életem végéig fogok mesélni és táplálkozni belőlük a nehezebb napokon. Mindenkinek nagyon ajánlom, hogy, ha tudja, szervezze meg ezt az utat és menjen el Ausztráliába. Fantasztikus ország, amit mindenkinek látnia kéne!
Ami biztos, hogy én vissza fogok menni! Ki tudja… akár még egy szezont is játszom ott…
Csiki Anna további ausztrál élményeiről a népszerű vlogjában is beszámol.
Kiemelt kép: https://www.facebook.com/matildas
Kapcsolódó tartalom:
