Egy súlyos vereség után Pálinger is mellényúlt
1995 és 2005 között a magyar női kézilabda-válogatott mindent elkövetett, hogy elkápráztassa a hazai szurkolókat. Talán akkor kezdődött a sportág nagy felfutása és az azóta is körülölelő elképesztő lelkesedés, és őrület, ami azóta is tart – nem véletlen, hogy a futball után a kézilabda a legnépszerűbb csapatsport Magyarországon.
Adventi naptárunk hetedik ablakát egy különleges dániai kézilabdás élménnyel nyitjuk ki, Pincési László, a 24.hu sportújságírójának élménybeszámolója segítségével.
A 2000-es sydney-i olimpia hihetetlen végjátéka (ki ne tudná, a magyar női kézilabda-válogatott hatgólos előnyről kapott ki Dániától a döntőben) a mai napig kísért, csak úgy, mint a három évvel későbbi, horvátországi világbajnoki fináléé, amelyet ugyancsak komoly előnyről sikerült hosszabbításban elbukni a franciákkal szemben.
De a kettő között azért akadt nagyobb siker is.
Kezdő újságíróként 2000-ben, az ország egyik első sportportálja, a megboldogult Sporthirek.hu színeiben eljuthattam a romániai Európa-bajnokságra. Kiváló kollégákkal közösen – akik napjaink politikai tusakodását látva lehet, azóta már szóba sem állnak egymással – nagyszerű napokat töltöttünk együtt Valceában és Bukarestben, és kaptam is eleget tőlük, mondván, lejárták a lábukat Európában és a világon, mire végre aranyérmet ünnepelhettek, én meg elsőre belenyúltam a jóba.
Ilyen előzmények után két év múlva úgy gondoltam, szép lenne a 2/2 – irány tehát Dánia, az újabb Eb.
Kalandos út Aarhusba
Immáron az „akkori” origo jóvoltából vágtam neki a túrának. Az utolsó pillanatig kérdéses volt, hogyan utazom, egy másik laptól ugyancsak útra kelő kolléga azt mondta, neki a munkahely téríti az útiköltséget, csapódjak hozzájuk és kocsival, a fotóssal édeshármasban vidám lesz az út.
Igen ám, de a fehéroroszok elleni első mérkőzés december 6-án, 16.30-kor kezdődött, én pedig 4-én este még nem kaptam választ arra, hogy mikor is indulunk.
Addig sem szerettem a munkában alkalmazkodni másokhoz, úgyhogy elhatároztam, ha már megterveztem mindent, akkor nem mondok le a tornáról: december 5-én hajnalban, saját kocsival (amelyen még nem cseréltem téli gumit addig…) nekivágtam a 17 órás, 1500 kilométeres útnak.
Elsőre csak 900 kilométert vezettem, mert Berlin-külsőn megszálltam egy ismerősnél, úgy vágtattam tovább másnap Aarhusba. A csarnokot megtaláltam, akkreditációt felvettem, szerencsére helyiek dolgoztak a sajtóközpontban, akik útba tudtak igazítani a szállásomhoz.
Egy dániai kollégával voltam szakmai kapcsolatban korábban, és ő javasolta egy ismerősét, akinél meghúzhatom magam. Aarhus belvárosában, egy négyemeletes panel pincéjében kialakított kis szobában. WC volt, de ha fürödni akartam, akkor a házigazdámhoz kellett mennem – biztos örültek, amikor a meccsek végeztével éjjel becsengettem.
Naukovics és Poltorackaja elintézte
A csapat remekelt, simán verte a fehéroroszokat, a szlovénokat és a cseheket, így könnyedén jutott a középdöntőbe. Azokat a mérkőzéseket Koppenhágától északra, Farumban játszották.
Újabb 300 km-es túra várt rám, ráadásul úgy, hogy szállásom sem volt, azt a helyszínen kellett vadásznom. Bár úgy tűnt, a válogatott minden nyűgömet orvosolja, ez az optimizmus az első középdöntős meccsen elillant.
A világbajnok Oroszország nagy verést mért a csapatra, így gyakorlatilag az első vereséggel el is szálltak az érmes esélyek. Marina Naukovics tűzereje és Irina Poltorackaja világklasszis játéka ellen nem volt orvosság, előbbi 15 (!), utóbbi 12 (!) gólt szerzett a 39-29-es meccsen.
Ekkor már tudni lehetett, hogy Mocsai Lajos csapata csak akkor juthat a négy közé, ha legyőzi a németeket, majd nyolc góllal veri Norvégiát.
Nos, a Németország elleni 30-25 papírforma volt, a norvégok ellen pedig a fantasztikusan védő Pálinger Katalinnal a kapuban hiába küzdött heroikusan a csapat, végül hihetetlen vereséget szenvedett: Katja Nyberg a félpályáról végezhetett el időn túli szabaddobást, ám Pálinger mellényúlt, 23-24 lett a vége.
Addigra már lázasan küzdöttem az elemekkel – olyan hideget sohasem éreztem addig, mint amikor a (fél)szigetországon átsüvítő szélben sétáltam pár órát Aarhusban, Koppenhágában, majd a hídon átkelve kicsit a svédországi Malmőben is –, valószínűleg jól megfáztam.
Így jöhetett az 1500 km-es hazaút, és az ötödik helyért a jugoszlávok ellen 43-39-re megnyert csatát már a tévében néztem.
Ekkor még nem sejtettem, hogy egy év múlva vb-döntőn ülhetek a zágrábi lelátón, és az ottani összeomlást látva néhány pillanatra visszasírom azt a Pálinger-bakit…
