Simon Pytlick: Abszurd, hogy a világ legjobb kézilabdázói nem keresnek többet, mint egy futballista a dán Szuperligában
A 2000-ben született Simon Pytlick valóban beleszületett a kézilabdába, hiszen édesapja, az olimpiai bajnok edző, Jan Pytlick, édesanyja pedig a korábbi válogatott játékos, Berit Bogetoft. Jelenleg a Flensburg játékosa, amelyhez 2023-ban csatlakozott a GOG-tól, de 2027 nyarától már a Füchse Berlint fogja erősíteni, így Mathias Gidsel klubtársa lesz. Hogy mit gondol magáról, játékáról és a válogatottról, az kiderült az Euroman magazinnak adott interjúból.
„Egy csarnokban nőttem fel, hiszen a szüleim a kézilabdával foglalkoztak, és amíg dolgoztak, én rohangáltam és játszottam a labdával. Sohasem kényszerítettek rá, hogy sportoljak. Szép csendesen így alakult, mert mindig közel álltam a sportághoz, és élveztem, hogy ott lehettem.
Legfeljebb négyéves voltam, amikor elkezdtem babakézilabdázni, később fociztam, úsztam, és tornáztam is. Aztán volt egy nagyon rövid, hat hónapos időszakom, amikor kick-boxra jártam.
Szóval kipróbáltam néhány különböző dolgot, ám a szüleim szerint a legboldogabb mindig egy labdával a kezemben voltam, így ennél maradtam.”
Amikor megtalálta önmagát
„A kézilabda sok szempontból szabadságot jelentett számomra fiatalkoromban, főleg azért, mert nehezen boldogultam az iskolában. Frusztráló volt látni, hogy barátaim jó jegyeket kapnak, míg én küzdöttem, és az osztályterem vesztes csatatérként hatott rám.
Azonban amikor beléptem a csarnokba, ott erősnek éreztem magam. Ott önmagam lehettem, és rájöttem, hogy a testem gyorsabban megérti a dolgokat, mint az agyam az iskolában.
Ma már úgy tekintek vissza arra az időszakra, mint amikor megtaláltam önmagam. És amikor rengeteget tanultam a kézilabdából.”
Így kompenzálta hiányosságait
„Bár évekig fizikális lemaradásban voltam, és küzdöttem a térdeimmel, valamint az ízületeimmel, elég korán rájöttem, hogy az erősségem másban rejlik. Gyorsan tanultam, és amikor egy edző elmagyarázott nekem valamit, azt azonnal át tudtam ültetni a gyakorlatba.
Egy lépéssel korábban láttam a játékot, mint mások, megéreztem, mi fog történni egy-két pillanattal később. Mivel nem voltam a legjobb fizikai állapotban, fejben kellett élesebbnek lennem.
Kisgyerekként is azzal szórakoztattam magam, hogy mászkáltam a házban, és mindent, ami labdára hasonlított, a falnak dobáltam. Persze a szüleim nagy bosszúságára, akik még mindig emlékeznek, hogyan tettem tönkre dolgokat.
Ez folytatódott a tornateremben is, ahol gyakran edzés után is maradtam, miután a többiek hazamentek. Imádtam, mert ez időt adott arra, hogy gyakoroljam azokat a dolgokat, amiket élveztem, és amelyekről úgy éreztem, hogy jobbá tesznek.
Rájöttem, hogyan kompenzálhatom, hogy fizikai hiányosságaimat. Már gyerekként is láttam, hogy ha egy védő magasabb nálam, akkor nincs értelme megpróbálni fölötte lőni. Ehelyett megtanultam, hogyan csalogassam ki a védőjátékosokat, hogy a következő másodpercben lehúzva a jobb karomat, mellette ellőhessek. Ezt a mozdulatot újra és újra gyakoroltam – belementem a párharcokba, olvastam a kéz- és karmozdulatokat, hogy tudjam, mikor lőhessek.”
Mire jó egy speciális labdafogás?
„Ugyanez volt a helyzet a kapusokkal is, korán megtanultam, hogy lövés esetén szinte mindig a hosszú sarokra mozdulnak, ezért a rövidre kell visszahúznom a labdát. Ehhez labdabiztosságra volt szükség, és felfedeztem, hogy kicsit másképp fogom a labdát, mint mások. Csak négy ujjat használok, míg a kisujjam oldalt van, ami lehetővé teszi, hogy a labdát úgy csavarjam, pörgessem, ahogy akarom.
Ez sohasem volt tudatos döntés – az órák hosszú gyakorlása során alakult ki, amikor egyedül kísérletezgettem.
Mindez lassan az erősségemmé vált: ötvözni tudtam az időzítést és a technikát, közben pedig megértettem védelem, valamint a kapus reakciót.
Nem a fizikai erő jelentette a különbséget nálam. Hanem az ismétlődés, az apró korrekciók, és az a tény, hogy már korán megtanultam a saját szemszögemből nézni a játékot.”
Sokkoló kartörés
„A legnagyobb erősségem a lövésem, ezért is volt egy kicsit sokkoló, amikor februárban eltörtem az alkarom egy Toulouse elleni Európa Liga-meccsen. Ugyan túljátszottam a védőt, de nem voltam elég gyors ahhoz, hogy befejezzem a lövést mellette, így aztán eltalálta az alkarom.
Amikor ez történt, nem éreztem azt a heves fájdalmat, amit talán elvárhatott volna az ember. Csak amikor megláttam a két részre szakadt alkarom röntgenfelvételét, ahogy a csontjai kétfelé álltak, akkor döbbentem rá, hogy valójában milyen súlyos a sérülés.”
A törés miatt a kezemet azóta sem tudom teljesen behajlítani, és valószínűleg soha nem is fogja visszanyerni a teljes mozgékonyságát.
Nem változtatott drámaian a lövéstechnikám, de lehet, hogy veszítettem egy kicsit az erőmből. És amikor erősen lövök, eszembe jut, hogy a kezem már nem egészen olyan, mint régen, és hozzá kell szoknom, hogy fáj.”
Minden temperamentumnak helye van
„Mindig nagyon várom, hogy újra együtt legyünk a válogatottnál. A csapat nagyon homogén, ugyanúgy működünk, ugyanúgy gondolkodunk. Még nem voltunk igazán nehéz helyzetben, talán pont azért, mert gyorsan reagálunk, ha valami rosszul megy.
Nagyon magas elvárásokat támasztunk egymással szemben. Ha edzésen vagy meccsen lazítunk, és valaki azt mondja: ’Szedjük össze magunkat!’, akkor azonnal felpörögünk.
A kultúránk része, hogy ha csökken az energia vagy a koncentráció, akkor azt ki lehet mondani. Ha ezzel nem tudsz együtt élni, nehéz lesz ebben a csapatban maradnod.
A legfontosabb az, hogy a csapatunkban minden temperamentumnak helye van. Szükségünk van arra, hogy valamilyen formában mindenki ott legyen, hogy érezzük egymás jelenlétét, de két hét együttlét után se unjuk meg egymást.
A közös helyiségben mindenféle tevékenység folyik: asztalitenisz, kártyajáték, kvíz, beszélgetés a masszőrrel vagy a gyógytornászokkal. Az edzők is néha beugranak, hogy megnézzék, mi a helyzet.
És ha valaki szeretne elmenni a városba, hogy egyedül ebédeljen vagy kávézzon, az is teljesen rendben van. Ami engem illet, jól tudom, mikor kell felmennem a szobámba, hogy csak önmagam lehessek. És ezt senki sem nézi rossz szemmel.”
Nem cserélne a futballistákkal
„Szerencsére egyre jobban tudom kezelni a kritikákat, de néha irigylem az „átlagos” embereket, akik képesek úgy mászkálni, hogy nem ismerik fel őket, és senkinek sincs róluk véleménye.
Ami viszont bosszant, hogy a világ legjobb kézilabdázói közül néhányan nem keresnek többet, mint egy dán Szuperligában játszó futballista. Ez abszurd. És kissé furcsának is tűnhet, ha belegondolunk, hány órát töltünk edzéssel, és milyen magas szinten játszunk.
Ugyanakkor nem cserélnék a futballistákkal. Ők olyan dolgokon mennek keresztül, amiket mi, kézilabdázók egyáltalán nem tapasztalunk. Szinte nem mozoghatnak szabadon a nyilvánosság előtt. Én viszonylag normális életet élek, a legtöbb esetben elmehetek étterembe, és önmagam lehetek. Ez sokat jelent.
Tehát bár szeretném, ha a kézilabda még nagyobb figyelmet kapna, és több pénz jutna rá, nem érzem úgy, hogy mi, kézilabdázók bármilyen módon elhanyagoltak lennénk, és hátrányt szenvednénk.”
Tisztességes önzőség
„A legfontosabb, amit a szüleimtől megtanultam az az, hogy hogyan kell viselkedni más emberekkel. Megtanultam, hogy nyíltnak kell lenni, megfelelően kell beszélni, és soha nem szabad előre megítélni senkit. Az embernek esélyt kell adni másoknak, függetlenül attól, hogy kik ők.
Ez összefügg a környezettel is, amelyben felnőttem. A GOG-ban egyértelmű volt, hogy ha nem viselkedtél megfelelően, nem fogadtak el. Ha nem voltál kedves a társaiddal, akkor kizártak a közösségből.
Talán keményen hangzik, de a közösség fontos része a dán kézilabda kultúrának. Csak akkor válsz részévé valaminek, ha megfelelően viselkedsz.
Most egy kicsit ellentétes helyzetet tapasztalok, mert a jelenlegi környezetemben valójában egoistának kell lenni ahhoz, hogy a csúcson maradhassak. Meg kell tanulnom egocentrikusabbnak lennem, mert ezt követeli meg a sportág ezen a szinten.
Szóval furcsa helyzet: egyszerre kell tisztességes embernek és kellőképpen önzőnek lennem ahhoz, hogy a legjobban teljesítsek. Ez egy olyan egyensúly, amit még mindig gyakorolnom kell.”
Őrület 22 évesen
„Nagyon szeretném újra átélni a 2023-as világbajnokság döntőjét, amikor Svédországban legyőztük Franciaországot. Egész nap ideges és izgatott voltam, és alig vártam, hogy elkezdődjön. Fiatal srácként arról álmodtam, hogy egyszer világbajnoki döntőben játszom, és hirtelen ott álltam 22 évesen. Tiszta őrület volt.
Nagyon jó döntőt játszottam, és utána hatalmas volt az eufória. Alig tudtam uralkodni az érzelmeimen.
Minden, amit fiatalon elutasítottam – születésnapok, bulik, minden, amiben szívesen részt vettem volna – hirtelen értelmet nyert, mert ott álltam, és aranyérmet nyertem a válogatottal.”
