„Nem voltam jó a könyvekben, de a pályán megtaláltam magam” – Helle Thomsen útja a dán válogatott kispadjáig
A dán női kézilabda-válogatott új szövetségi kapitánya, Helle Thomsen ma már a sport világának egyik meghatározó szereplője. Pedig az ő története messze nem tankönyvek között kezdődött – sokkal inkább iskolai szünetekben, focipályán és öltözőkben.
„A sulis éveimről nincs gondom beszélni. Nem voltam jó sem olvasásban, sem írásban. De az órák közti szünetekben éreztem igazán, hogy kivirágzom” – emlékezik vissza a 54 éves szakember gyerekkorára.
Szavak helyett mozgás
Thomsen az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején a frederikshavni Munkebakkeskolen diákja volt. A tanulás nehezen ment neki, de soha nem érezte azt, hogy emiatt kevesebb lenne.
„Nem voltam az a tanuló, aki a jó jegyeket kapta. Nem kerültem az A osztályba. De jó barát voltam, és a sportban mindig jó voltam” – mondja.
Habár gyakran ült az iskola pincéjében egy kis teremben, ahol lassú olvasási gyakorlatokat végzett, ez sem volt számára megalázó vagy kellemetlen. A saját tempója volt – és ő elfogadta.
„Soha nem éreztem, hogy más lennék. Nem bántott, hogy nem vagyok jó a suliban. Szerettem oda járni, egyszerűen csak tudtam, hogy a könyvekben nem én vagyok a legerősebb.”
A sport viszont korán megmutatta neki, ki is ő valójában.
A szünetek hősnője
A szünetek voltak az igazi életterei. Thomsen minden labdajátékba beszállt – és gyakran le is győzte a fiúkat.
„Mindig azzal büszkélkedtem, hogy engem választottak be a fiú focicsapatába más fiúk helyett. Már az akkor nagyon nagy dolog volt” – emlékszik vissza.
A kézilabda már akkor az élete része volt, de a labdajátékok minden formájában jelen volt a pályán. Nem menekült a sportba – inkább oda rohant.
Nem diagnózis, nem bélyeg
Helle Thomsent soha nem vizsgálták diszlexiára. Nem tudja, az volt-e.
„Nem tudom, hogy hívják. Akkoriban nem nagyon mondták, hogy valaki diszlexiás. Csak azt tudom, hogy nem voltam és ma sem vagyok jó az olvasásban és írásban. De ezzel meg tudtam birkózni.”
Az idegen nyelvek sem voltak az erősségei – és ezt nem rejtegeti.
„Aki látott engem külföldön időkérés közben, az tudja, hogy nem vagyok jó angolból. De ezen jót nevetünk. Néha kicsit furcsán fogalmazok, de rendben van, ha együtt nevetünk rajta.”
A szenvedélyből lett hivatás
Az iskolai éveket követően Thomsen sportboltban dolgozott, kézilabdázott, majd 2009-ben döntött: edző lesz.
„Nem voltam különösebben jó játékos, de imádtam edzeni.”
Trénerként hamar sikeres lett. FC Midtjylland, majd külföldi klubok – CSM București, Molde HK, Nantes. Később Svédország és Hollandia női válogatottja is az ő irányítása alatt ért el eredményeket.
A csúcs: a dán válogatott
2025 tavaszán pedig elérkezett a pillanat: Helle Thomsent kinevezték a dán női kézilabda-válogatott szövetségi kapitányává.
„Az, hogy a saját hazám válogatottját vezethetem, egyszerűen óriási. Semmihez sem hasonlítható.”
Nem volt karrierterv, stratégia, poszter a falon. Csak kitartás, munka és hit abban, hogy a sport a helye.
A mai gyerekekre nehezedő nyomás. A múlt és a jelen különbsége azonban zavarja.
„Ma sokkal nagyobb a nyomás a gyerekeken. Tesztek, vizsgák, rangsorok. Mi egyszerűen csak mentünk olvasni a kis terembe, és kész. Nem méregettek ennyit.”
Úgy érzi, a túlzott méricskélés elveszi a játék örömét – és a gyerekek gyermekségét.
„Hadd legyenek a fiatalok olyanok, amilyenek. Nem kell nyomni őket. Nem az számít, hányastkaptak vagy melyik csapatban játszanak. A legfontosabb, hogy boldogok legyenek.”
A siker nem egyetlen út
Thomsen ma fontos üzenetet hordoz: nincs egyetlen helyes út.
„Ha valakit ott szorítasz, amiben nem jó, abból sosem lesz az igazi ember, aki lehetne.”
Nem mindenki a könyvekből tanul. Van, aki a ritmust érti, van, aki a csapattársakat vagy a játékot.
„Az a szép, hogy különbözőek vagyunk. Nem kell ugyanúgy csinálni mindent. Megyünk a saját utunkon, és az rendben van.”
Kapcsolódó Tartalom:
