Sokkoló passz okozta a csodacsapat végzetét

November 20-án, Katarban kezdetét veszi az idei labdarúgó-világbajnokság, amelyen a dán nemzeti csapat is részt vesz. A dán labdarúgó-válogatott története során hatodszor jutott ki a legrangosabb tornára, a Dániasport megpróbálja felidézni az eddigi fellépéseket.

Kezdjük az elsővel, még 1986-ból!

Bár a Dán Labdarúgó Szövetséget nagyon korán, már 1889. május 18-án megalapították, és alapító tagja volt a Nemzetközi Labdarúgó Szövetségnek (FIFA) is, meglehetősen nehezen szánta el magát arra, hogy megmutassa magát a vébéken.

A korabeli káosz faramuciságára jellemző, hogy amíg az első hivatalos mérkőzést 1908. október 19-én, a londoni olimpia negyeddöntőjében vívta a csapat (és verte 9-0-ra a francia B csapatot), addig a feljegyzések szerint egy formációja vívott már bemutató mérkőzést az 1896-os játékok előtt is, míg az 1906-os, nem hivatalos, pánhellén olimpiának is nevezett versenyt megnyerte. Igaz, mindössze négy induló volt: a Koppenhágai Labdarúgó Szövetség (nevezzük Dániának), egy görög (Athén) és az Oszmán Birodalom két klubcsapata (Szmirna és Szaloniki).

Ezt két valódi olimpiai második hely (1908, 1912) és egy bronzérem (1948) követte, ugyanakkor a világbajnoki selejtezőkön való részvételre 1950-es évek második feléig várni kellett.

Dán amatőrők

Az első öt torna kvalifikációjában nem indultak el a dánok, elsősorban azért, mert a helyi szabályok tiltották a profik részvételét. A legjobb futballisták külföldön szerepeltek, a maradéknak meg úgyse nagyon lett volna esélye. 1956-57-ben sem volt, az első selejtezőn az írektől és az angoloktól oda-vissza kikaptak, így 1962-re megint visszaléptek, 1966 és 1982 között pedig sikertelenül próbálkoztak.

De 40 éve legalább voltak sikerélményeik, hiszen a selejtezőben 3-1-re verték a későbbi világbajnok olaszokat. A nagy fordulatot az hozta meg, hogy a dán szövetség 1971 májusában eltörölte a szigorú szabályt, miszerint csak amatőrök szerepelhetnek a válogatottban, 1978 februárjában pedig engedélyezi a professzionális futballbajnokságot.

Azzal hogy a válogatott az amatőrségről átállt a profizmusra, az a teljesítményben is jelentős javulást eredményezett.

Válogatott helyett kocsmai társaság

1979-ben érkezett az első profi edző, a német Sepp Piontek, aki néhány év alatt csodás csapatot rakott össze. Olyat, amely 1984-ben Eb-elődöntőt játszhatott, majd a következő évben megnyerte a világbajnoki selejtezőcsoportját a Szovjetunió, Svájc, Írország és Norvégia előtt, és története során először kivezette a dánokat a vébére.

Mexikóban aztán szinte történelmet írtak, az biztos, hogy nyolcaddöntőben elvérzett csapatért ritkán fájt az ember szíve annyira. Mert történt, ami történt: a Dán Dinamit sokkal többet érdemelt volna.

Ha nem hisznek nekünk, akkor higgyenek korunk egyik legnagyobb futballszakértőjének, Jonathan Wilsonnak, aki majdhogynem egy fejezetet szentelt a Piontek-csapatnak a Futballforradalmak című átfogó futballtörténeti művében.

Wilson szerint a kapitányváltás volt a kulcs, mert Piontek elődje, Kurt Nielsen ugyan szerethető figura volt, de irányítása alatt a játékosok idejük nagy részét egy koppenhágai night-clubban töltötték. Állítólag a dán csapat nevében futballválogatott, viselkedésében egy kocsmai társaság volt…

Piontek azonban bevezette a fegyelmet és a rendszert, a csapat edzőbázisát áttette Idraettens Husba, a Dán Sportszövetség Központjába. A játékosok szobáiban nem volt se telefon, se televízió és fokozatosan elérte, hogy a dánok az 1986-os világbajnokság idején már háromórás taktikai felkészítéseken vettek részt.

Lerby, Arnesen, Jesper Olsen, Morten Olsen, Preben Elkjaer Larsen és Michael Laudrup

„Eredetét tekintve a dán stílus valójában holland volt. Frank Arnesen, Sören Lerby, Jesper Olsen and Jan Mölby valamennyien 1975 és 1982 között igazoltak az Ajaxba, ami egyúttal azt is jelentette, hogy mindannyian Johan Cruyff befolyása alá kerültek… Ahogyan Piontek csapata egyre érettebb lett, a dán játékfelfogás is egyre inkább önálló karaktert öltött. „Nem, nem… Egyáltalán nem úgy játszottunk, ahogyan a hollandok – mondta a csatár, Preben Elkjaer. – Igaz, hogy sokan közülünk Hollandiában játszottak, de a játékrendszer a sajátunk volt: mi 3-5-2-ben léptünk pályára, a hollandok pedig 4-3-3-ban. Azt hiszem, a játékfelfogásunk hasonló volt. A hollandokhoz hasonlóan mi is a labdát akartuk mindenáron, járatni akartuk, futtatni akartuk az ellenfelet. Olyasmi volt ez, mint amit a spanyolok játszanak mostanában, vagy amit a hollandok játszottak akkoriban, de maga a játékstílus a sajátunk volt. Pozitív stílus volt, aminek az az egyszerű oka, hogy képtelenek voltunk pusztán védekezni. Természetesen mi is visszahúzódtunk, ha elveszítettük a labdát, de soha nem tíz emberrel” – írta Wilson.

Szerinte a csapat még csak nem is 3-5-2-ben, hanem 1-3-3-3-ban játszott. A söprögető Morten Olsen előtt három védő Sören Busk, Ivan Nielsen és Jens Jörn Bertelsen szerepelt, előttük aztán Sören Lerby, Klaus Berggreen, Frank Arnesen, Jesper Olsen, Preben Elkjaer és Michael Laudrup szerepelt.

Piontek azt mondta, azért választotta ezt a felállást, mert jó védője nem, kiváló nagyszerű középpályása azonban hét vagy nyolc is akadt.

„Ez egy nagyon jól működő rendszer volt. Németország világbajnoki címet is szerzett vele 1990-ben. Egyébként pedig kimondottan gazdaságos is volt, mert mindig lehetett váltogatni, hogy éppen ki megy fel a támadásokkal. Amikor az egyik szusszan egyet, a másik lép fel helyette” – nyilatkozta.

Álomjáték a csoportkörben

A csapat pedig tényleg csodát tett a csoportkörben.

Az első mérkőzésén Elkjaer góljával 1-0-ra verte az Alex Fergussson vezette Skóciát, ( a mérkőzést a magyar, békescsabai Németh Lajos vezette) négy nappal később porrá zúzta az akkor aktuális Dél-Amerika bajnokot, a Francescolival felálló Uruguayt. A 6-1-es sikerből Lerby, Laudrup és Jesper Olsen egy-egy gólja mellett Elkjaer triplázott.

Jöhetett a csoportdöntő a torna későbbi döntőse NSZK ellen. Jesper Olsen mellett a Feyenoord csereként beállt csatára, John Eriksen is betalált, a 2-0-s sikerrel pedig Dánia hirtelen a vébé titkos esélyesévé nőtte ki magát.

Utólag persze többen felvetették, miért nem taktikázott kicsit a csapat, a csoportelsőség miatt ugyanis Spanyolország következett az egyenes kiesésben, ha csak második lett volna a négyesében, akkor a jóval könnyebb Marokkó ellen kellett volna pályára lépnie.

„Akkoriban senkit sem hallottam a meccs elvesztéséről beszélni. Egyszerűen lehetetlen volt, hogy egy játékos kimenjen, és azt mondja, ma nem kell nyernünk. Ez nem a dán mentalitás. De Piontek is őrültnek nézett volna bennünket. Egyébként egészen biztosak voltunk abban, hogy legyőzzük Spanyolországot, mert jobb csapat voltunk.

Jesper Olsen sokkot okozott

Így is indult a nyolcaddöntő, a 33. percben Jesper Olsen megszerezte a vezetést. Ám hősből antihőssé vált: a 43. percben ugyanis Lars Högh kapus kigurítását jobbról ki tudja, miért, visszalőtte saját térfele előterébe, ahol csak Emilio Butragueno tartózkodott, és kiegyenlített.

Ez teljesen megrogyasztotta a dánokat. Butragueno az 56. percben már a spanyolokat juttatta előnyhöz. Az északiak ész nélkül rohantak, és belefutottak egy csúnya, 5-1-es vereségbe.

„2-1 és 3-1 után egy mindent vagy semmit játék lett, túlságosan kinyíltunk, és lekontráztak bennünket. Előtte kiegyenlített meccs volt és nyerhettünk volna, de az első spanyol góltól sokkot kaptunk. Az a szörnyű, hogy Spanyolország ellen bárki veszíthet, de az 5-1 nevetséges volt. De a csapatból senki sem hibáztatta Jespert” – nyilatkozta később Elkjaer.

Dánia így végül hiába játszotta talán az egész torna legszebb futballját, végül csak a 9. helyen zárt.

A generáció pedig végleg kifulladt. A válogatott a következő két vébéről hajszálnyival, de lemaradt. Előbb Romániában, majd Spanyolországban szenvedett döntő vereséget a selejtező utolsó fordulójában.

Az újabb vb-részvételre 1998-is kellett várni, de ez már egy másik történet…