Válogatott sztorik, Bendó Zsolt “Befejezetlen meccsek” című könyvéből, 9. rész.

dániasport.hu örömmel ad helyt olyan történeteknek melyek eddig nem kerültek a nagy nyilvánosság elé, vagy már a feledés homályába veszett az idők során. Az új, ezentúl majd minden hétfőn megjelenő sorozatunk ilyen lesz. Elsősorban a sporthoz és Dániához köthető sztorikat mutatunk be, Bendó Zsolt 2017-ben megjelent “Befejezetlen meccsek” című könyvéből.

Középen a szerző balján Törőcsik András, jobbján Ebedli Zoltán.

A”Befejezetlen meccsek” nem sportkönyv.  Életrajzi ihletésű regény. De az írást, az első lapoktól az utolsóig végig kíséri a sport, azon belül a labdarúgás, kézilabda iránti rajongás. A regény írója közel ötven éve él Dániában, igazolt labdarúgó volt, később a Nemzeti Sport és más magyar, szlovákiai magyar lapok tudósítója.  Dolgozott sport tanácsadóként, az ő közreműködésével szerződött Dániába többek között  Siti Eszter, Németh Helga, Bódi Berni, Pálinger Kati, Kovacsicz Móni és az egyetlen férfi játékosként Császár Gábor. Az FCK felkérésére segített Rabóczki Balázsnak az FCK kétszeres dán bajnok kapusának beilleszkedni a csapatba, eligazodni a dán hétköznapokba. A humoros, sokszor mélységesen szomorú történet érdekes olvasmány nemcsak a sportrajongók számára. A szerző hozzájárulásával mi természetesen a sporttal kapcsolatos oldalak között szemezgettünk.

Az utolsó előtti részhez érkeztünk, a 9. részben a könyv írója meséli el, a Törőcsik Andrással való megismerkedését, amely aztán igazi barátsággá vált…


1977-re már csak a válogatott miatt is jó érzéssel gondolok vissza. A fiúk nyolc év után kiharcolták a vb-szereplést. Ott leszünk a 1978-as világbajnokságon! Reszkess Argentína!
 
Dániában nem nagyon foglalkozott a média a magyar labdarúgással, vagy ha igen, akkor a régi nagyokról, az Aranycsapatról írtak, ritkábban Albertékról, aztán néma csend. 1978-ban megváltozott a helyzet. Magyarországnak újra nagy csapata van, akár a döntőre is esélyesek a világbajnokságon – harsogták a lapok. A játékostársaim Nyílasiról, Törőcsikről faggattak az edzéseken. Nem sokat tudtam mondani róluk, egyedül Nyilasit láttam játszani Malmöben egy kupameccsen. Törőt csak a svéd televízióban látott filmkockákról ismertem, de az is elég volt, hogy beleszeressek a játékába. Már attól is elámultam, hogy van egy magyar csatár, akit George Besthez hasonlítanak. Még az sem zavart különösebben, hogy az Újpest játékosa volt, az egyéniségek nálam gyerekkorom óta felülírták a klubokhoz való kötődést.
– Ezt a srácot szívesen megismerném – gondoltam, amikor ájuldozva néztem a gólt, amit Jugoszláviának lőtt a Népstadionban. Gyerekkorom óta nem volt ilyen. Tichyhez vonzódtam hasonló módon, de akkor kisfiú voltam még. Törőnek a játéktudásán kívül az volt a legnagyobb vonzereje, hogy egy buliba induló fiatal sráchoz hasonlított, a játéka pedig senkiéhez. A hajviseletén keresztül a ruháig, a mozdulataitól a mosolyáig minden a helyén volt rajta. Egy nagyon kedves barátom, poétikusan szép írásában azt írta róla, hogy „Ő a Törőcsik a törőcsikségből”. Pontosan úgy nézett ki, ahogy ki kellett nézni 1978 táján egy huszonéves fiatalembernek.
Nem csak Magyarországon, az egész világon ilyen kép alakult ki róla. Ehhez jött a könnyed, laza, már-már lezser játékstílus amivel egycsapásra hódította meg az ínyenc szurkolókat.
Kimondottan a vb miatt vettem meg életem első színes televízióját, és meghívtam a fél csapatot, hogy együtt nézzük meg a meccset az ötödik emeleten. Izgatottan vártuk a bemutatkozást, telt ház volt a szobában, akárcsak a stadionban, Buenos Airesben. Rengeteg sör, hideg fehér borok, kitűnő hangulat. A játékostársaim kivétel nélkül nekünk szorítottak a házigazda Argentína ellen. A dráma mindenki számára ismert, vezettünk, kikaptunk és elveszítettük két legjobb játékosunkat. Törőcsiket és Nyilasit is kiállította a részrehajló portugál bíró, Antonio Garrido. A fiúk hasztalan próbáltak nyugtatni, ez volt az utolsó mérkőzés az életemben, amin elsírtam magam. A másnapi dán sajtó is mellénk állt. A bíró működését kritikán alulinak találták. Nem értették, miért akarják a magyar vezetők tovább büntetni a két kiállított játékost.
Ezt mi sem értettük.
 
Törőt négy évvel később ismertem meg, 1982-ben. Máig tisztán emlékszem a találkozásra, egy kis Kerepesi úti étteremben találkoztunk. Edzés után érkezett, még vizes hajjal. Bartos Sanyival, ismertebb nevén Nyalival, a Honvéd és Csepel egykori játékosával vártuk. Izgatott voltam, hogy egyáltalán eljön-e. Néhány nappal korábban társaságban, egy másik futballistával töltöttem el rövidebb időt, ami igen hosszúnak tűnt. Nehezen tűrtem a nagyképű, nagyon rossz szöveget, amit a srác nyomott magáról és általában a fociról. Azt a viselkedést, amit ki nem állhatok, amitől jogosan viszolyogtak a civilek. Ilyenkor jöttek a dumák a bunkó magyar futballistákról. Valamelyik másodosztályú klubban játszott, amitől úgy érezte megmondhatja a tutit. Ha ilyen egy középszerű magyar futballista, milyen lehet egy világsztár?
Kese kellemes csalódás volt. Szerényen bemutatkozott, Nyalitól már hallott rólam és meg is jegyezte, amit hallott. Naná, hogy jól esett. A nagyképűség nyomát sem fedeztem fel benne. Kicsit megszeppenve ültem, inkább ő érdeklődött a felszálló ágba került dán fociról. Emlékszem, az akkor Ajaxban szereplő Lerbyt ismerte legjobban, Michael Laudrupról tőlem hallott először. Igaz, a későbbi Barcelona-, Real Madrid-sztár, talán tizenhét éves lehetett ebben az időben. A válogatott egy Eb-csoportban volt a dánokkal, akik akkor még meglepetésre, elsők lettek, megelőzve a görögöket és a mi jó nevekből álló csapatunkat.
Eltelt néhány év, közben Kesével egyre szorosabb lett a barátság. Ha Magyarországon jártam, rendszeresen összefutottunk, és persze ha tehettem, minden meccsét megnéztem. Az első időkben általában még a Liesinger sörözőben találkoztunk. Az étterem hátsó részén, a kíváncsi szemektől távol, a mosdók mellett volt egy foglalt asztal. Ott vacsoráztak, iszogattak, közel sem annyit, mint ahogy köztudatban elterjedt. Ha Budapesten jártam a Liziben mindig találtam ismerőst. A játékosok klubszíntől függetlenül szerettek odajárni, mint ahogy később a többi helyre is, ahová Kese áttette a székhelyét. Lehetett ez a Pasarét presszó, ahogy egymás között hívtuk, a Pözsó, vagy éppen a Tropicana bár a Villányi úton. Ahová ment, jöttek vele a többiek is. Nem vágyott vezérszerepre, de valami miatt mindig a középpontban került, akárcsak a pályán.
Soha nem voltam az a típus, aki faggatja a másikat, még akkor is ügyeltem erre, ha éppen interjút készítettem. Végül így is megkaptam a választ a csak magamban megfogalmazott kérdésekre. Így volt ez Kesével, Puskás Öcsivel, de még a dán trónörökössel is. Persze, hogy ezer dologra voltam kíváncsi, de nem kezdtem el faggatni sem őt, sem másokat. Gyorsan kiderült, hogy végtelenül érzékeny, intelligens fiú, akit az őszintesége miatt is nagyon lehet szeretni. A kapcsolata az alkohollal játékoskorában semmivel sem volt szorosabb, mint az átlagos futballistáé, aki szereti az életet. Márpedig bőven akadt ilyen, persze Kese talentuma nélkül. Talán a nyíltsága miatt gondolták már akkor, hogy az alkohol rabja. Kese nem volt az a típus, aki a whiskyt Colába kérte, elvitte a balhét, amit mások nem. Nem akarom mentegetni, sajnos eljött az idő, amikor átvette az irányítást az ital. Még nem folyamatosan. Józanabb időszakok és nagy beindulások váltogatták egymást.


De még ezt az igen nehéz és szomorú időszakot is kettéválasztanám. Nem lehet egyenlőségjelet tenni az első koponyaműtét előtti és az azt követő időszak között, amit sajnos az emberek hajlamosak egybemosni. Ráadásul az első beavatkozást egy második követte, ahol közvetlen életveszélybe került. Pedig már az első operáció után észrevehették volna, hogy Törőcsik András beteg. Nem alkoholista, hanem egy súlyos agykárosodást szenvedett beteg ember. Segítségre lett volna szüksége, de hirtelen eltűntek mellőle azok, akiknek módjukban állt volna segíteni. Az a néhány barát, aki a legnehezebb években is kitartott Törő mellett, anyagilag nincs olyan helyzetben, hogy finanszírozni tudná a jobb kórházi ellátást.
Filmet forgattunk. A filmben szereplő két játékos is az én ötletem volt. Ki más lehetett volna, mint a két örök lázadó? Varga Zoli alanyi jogon, hiszen ő lelépett. Kese még csak tizennégy volt, amikor mi elindultunk. Lehet, hogy soha nem került volna ilyen nehéz, esetenként megalázó helyzetekbe, ha ismeretlenül kézen fogjuk és magunkkal visszük Olaszországba. Vagy ha a barátjára hallgat, aki folyamatosan azt szajkózta: Húzzál innen, minél távolabb annál jobb!
De maradt.

Kora délután érkeztünk a Gammára, a kocsi tele pakolva kamerákkal, állványokkal. Kese már ott volt, jó hangulatban, de még a szalonspicctől is jókora távolságban. Böbe szolgált fel. Dumbó Törő egykori csapattársa, talán a meccs miatt, nem dolgozott ezen a napon.
– Mi van Buli, megvannak a zsugák?
Kese ragasztotta rám a Buli Zsolt nevet. Állítólag, ha győzelemre áll ellenem a pia, azt ordibálom, hogy „Buli van, baszd meg!” 
– Dolgozni megyünk Kese, de nem hinném, hogy neked jegyet kellene mutogatni a Puskásban. Ha mégis kérik tőled a zsugát, beviszlek – viccelődtem. Közben arra gondoltam, hányszor töltötte meg az egykori Népstadiont játékostársaival. Régen látta a nemzeti csapatot.  
– Ahová nem hívnak, nem megyek – közölte, amikor arról érdeklődtem miért nem jár meccsre. Törő nem az a típus, akit csak úgy el lehet felejteni. Egy argentin stadionban is örömmel fogadnák, hát még a nagy sikerek színhelyén. Úgy kezdődött. ahogy számítottam rá. A szurkolók lépten-nyomon felismerték, amint nehézkesen sántikált befelé a súlyosan sérült csípőjét tapogatva.
– Nézd már, itt van a Törő!
– Állj be Kese, ezeknél még sérülten is jobb vagy! – jöttek a dumák.
Minden engedélyt megkaptam a forgatásra, tudták az illetékesek, hogy jövünk. Megvolt a kameraállás, valahol az újságíró szektorban. Úgy tűnt, semmi gond nem lehet. Málta volt az ellenfél, azok a mai csapatnak sem jelenthetnek problémát. A forgatás végén beszédülünk az éccakába, megünnepeljük a győzelmet – gondoltam. Szóltam is a főnöknek a Katica bárban, a Stefánia túlsó oldalán, hogy érkezünk a meccs után.  
Pár nappal korábban csináltunk Kesével egy snittet a Gamma-pályán. Kérésemre újra elmesélte a gyerekkorban kapott első Adidas futballcipő történetét. A cipőkkel a párnája alatt aludt éjszakákon át. Az ő generációjuk még a megszállottak közé tartozott, az életük volt a futball. Nem egy része az életüknek, hanem az életük. Rendben zajlott a meccs, ahogy vártuk. Döcögősen indult, aztán megszereztük a vezetést. Mindjárt jobb lett a kedvünk.
Vb-selejtezőt játszottunk, nem árultak sört a stadionban, pedig a Törő nagyon megivott volna egyet. Igazán kihozhatott volna valaki egyet műanyag pohárban a VIP-ből, mert ott zajlott a „társadalmi” élet ezerrel. De, aki bejáratos volt a fejeseknek fenntartott lokálba, hiába kértük, nem reagált. A szünetben Kese hozzám fordult.
– Elkísérsz Zsolt? Innék egy sört.
– Nem árulnak sehol, majd a végén iszunk a Katicában.
Hajthatatlan volt, tudtam elgáncsolni sem lehet, ha menni akar.
– Miért hagytátok, hogy igyon? – kérdezte egyszer valaki. Nem ismerte Kesét, mert akkor tudta volna, ilyenkor ment a feje után. Tudom jól, ilyen vagyok én is. Amikor inni akarok, jobb, ha nem kérlelnek, az csak olaj a tűzre. Fordított esetben is így van, amikor eltiltom magam az ivástól. Amíg le nem telik a lelkiismeretem szerint kiszabott ítélet, egy pohár sörre sem lehet rábeszélni.
– Miért nem állsz meg, amikor már eleget ittál – szokott jönni az okos kérdés.
– Azért baszd meg, mert még nem ittam eleget.
Bár tudnék uralkodni magamon, amikor olyanom van, tudnám hol a határ. Rengeteg kellemetlenségtől megkíméltem volna magam. Ezt tudom, megállni akár egy évig is, de nem bírom letenni a poharat félúton. Ahogy Kese mondaná:
– Vagy eszünk, vagy iszunk.
De azon a kora tavaszi áprilisi napon a Puskásban szó sem volt részegeskedésről. Kese kívánt egy sört, én pedig bár baljós sejtelmeim voltak, felkísértem őt a VIP bejáratához. Nyugtattam magam, ha egy Maradonna a Boca Juniors stadionban, vagy Michael Laudrup Koppenhágában a nemzeti stadionban sörre vágyik, nyolcan ugranak, hogy betessékeljék a VIP-helyiségbe. Még akkor is, ha a nevük nem szerepel a meghívottak között. Nekik ez jár. A VIP-vendégek többsége éppen ezeknek a zseniknek köszönheti, hogy ott lehet, ahol van. Más kérdés, hogy Törőt soha nem érdekelte a VIP világa és ezt tudták is róla. Lehet ennek köszönhető, hogy csak a bejáratig jutottunk.
– Van karszalagjuk? – kérdezte a jól megtermett ajtónálló.
– Nincs – mondtam –, csak a barátom szeretne öt percre benézni, én megvárom idekint. – Gondolom, megismeri őt, az urak odabent örülni fognak neki.
– Várjanak itt az ajtóban – mondta a nagydarab és eltűnt a bejáraton.
Kis idő múlva egy öltönyös „fontos elvtárssal” tért vissza, habár a „fontos elvtársak” kora egy ideje már lejárt.  
– Bemehetnék pár percre? – szólalt meg Törő.
– Szalagja van? – érdeklődött az öltönyös is unott pofával.
– Ezt nem hiszem el – csattantam fel. – Maga nem ismeri meg az MLSZ VIP helyisége előtt Törőcsik Andrást? Ez lenne a feladata! Akkor miért van itt? – mondtam idegesen.
– Ha az úrnak nincs karszalagja, sajnos nem jöhet be – zárta le a vitát az öltönyös és otthagyott bennünket.
Hosszúnak tűnt az út vissza a helyünkre, és nem csak azért, mert Kese a sérülés miatt nehézkesen mozgott. Összeszorított szájjal, szó nélkül lépegetett mellettem, nekem sem volt kedvem beszélgetni. Nem is tudtam volna mit mondani.  
Mielőtt megkezdődött a második félidő megszólalt a hangosbemondó.
– Köszöntjük a mérkőzésen megjelent egykori válogatott labdarúgóinkat.
Na, végre, legalább megemlítik, ha már ilyen gyalázatosan viselkedtek vele a VIP-ben. Tudják jól, hogy itt van. A bemondó felsorolta három-négy játékos nevét, mindegyik név után hatalmas ováció a lelátón, pedig egyik sem tartozott a klasszis kategóriába. Megérdemelték az elismerést, mint minden futballista, aki eljut a válogatottságig. Ha ennyire tisztelik az emberek a szerényebb képességű játékosokat, akkor Törő nevénél felrobban a stadion – gondoltam reménykedve. Nem robbant fel semmi, Törőt nem említették. A visszafojtott dühtől, majdnem szétfeszített az indulat. Alig mertem Kesére nézni, aki látszólag közömbös arccal, szemrebbenés nélkül figyelte a második félidőre kivonuló játékosokat. Később is csak egyszer beszéltünk a történtekről. 
– Minek vittél engem oda? – kérdezte, amikor szóba került az a három nullára megnyert meccs, ahol az illetékeseknek sikerült megszégyeníteni az elmúlt korszak talán legnagyobb labdarúgóját.
 
– Lehet nálad aludni Buli? Nem akarok hazamenni Zuglóba.
– Gyere Kese, meg van a helyed a nappaliban. Van két sör a hűtőben, elég lesz lefekvés előtt.
Késő este volt a pályákon éppen lekapcsolták a világítást, csak Dumbó dolgozott még a kasszával. A kártyás brigád Martos Győző, Csöpi, Ebedli Zoli már régen hazament, Nyíl csak ebédelni ugrott be Tibikével és Bálinttal. Kettesben maradtunk Törővel, illetve Dumbi is ott volt, de ő nem ért rá velünk foglalkozni, beletemetkezett a számlák sokaságába. Ebben az időben a Mohai úton laktam, nem messze a Kornertől egy kedves koppenhágai ismerős lakásában. Ha Budapesten voltam, rendszeresen bejártam a hangulatos kisvendéglőbe, ami dugig volt egykori válogatott focistákkal, na meg kispályás játékosokkal, akik éppen befejezték a meccsüket. Csak kényszerűségből, Dumbi távozása után kerestünk új helyet, de valójában soha nem találtuk meg a Gamma pálya vendéglőjének hangulatát. „Gamma, Gamma, Gamma! Leiszom magam ma!” Hát ilyen is előfordult az évek során, de ez egy szolid nap volt, inkább dumás, mint belehúzós. Holdfényes májusi estén bandukoltunk Kesével a Mohai út 11. felé. Majdnem az utca végén volt, közel a vasúti töltéshez. Kiültünk az erkélyre, az illatozó hárs alá.
A telihold világánál bontottam ki a söröket. Hajnalig beszélgettünk. Nem ez volt az első komoly beszélgetés, ahol csak érintőleg került szóba a foci. A lét furcsaságairól, szerelemről, életről, halálról, már évekkel korábban Óbudán, a Kiskorona utcai panellakásban is elmélkedtünk. Túl voltunk a vidám epizódokon, amiket fontosnak tartott. Nem a nagy dolgok érdekelték. Persze, azért elmesélte hogyan került Újpestre a Fradi helyett, az első meccsét címeres mezben, az Iribárnak lőtt csodagólt. A Köln elleni meccsen bemutatott cseleket, amikor a német hátvéd majdnem kitörte a lábát a nagy igyekezetben, hogy megtalálja a labdát. De az ezekhez képest semmiségnek tűnő esetek Törőnek talán még többet jelentettek. Például az Argentína elleni meccs a 82-es vébén, ahol nem is játszott. Maradonna a magyar vezetőket faggatta, nem akarta elhinni, hogy Törőcsik András nélkül játszik a csapat. Na, ezt megjegyezte. Vagy amikor a Nou Campban Johan Cruyffal találta szembe magát valahol a félpálya környékén és a „Flying Dutchman” hanyagul bedobta a cselt, amivel a világ legzordabb hátvédeit is beültette a hintába. Erre mi történik, valaki egy könnyed mozdulattal elcseni az orra elől a labdát. Ismerte Cruyffot mint a tenyerét, a cseleit is, egyik kedvenc játékosa volt a holland. A nagy Johan felnézett, meglepetten elmosolyodott, mikor meglátta, ki az ellenfél. Mintha azt mondta volna a mosoly, neked szabad haver. Élvezettel hallgattam a történeteit, de ezen az éjszakán súlyosabb dolgok kerültek szóba. A beszélgetés után tudatosult bennem, hogy Törő milyen nehéz válságban van.
– Egyet sajnálok Zsolt, hogy nem tudtam magamból kihozni mindent, amit a Jóistentől kaptam. Azt a kiváltságos tudást, ami az ölembe hullott, amiért meg sem kellett dolgoznom. Pedig mást nem tudok, én alkalmatlan vagyok arra, hogy edző legyek, tudom jól, hogy nem lennék jó vezető, képtelen vagyok egy csapat mellett dolgozni. Még a munkába sem tudok bejárni, pár nap múlva már olyan érzésem van, hogy teljesen felesleges dolgot csinálok. És hidd el Buli ez így is van.  Megbíznak valamivel, mert segíteni akarnak, olyan dolgokkal, amihez nem értek, vagy, amire tudom, hogy nincs szükség. Mindezt sajnálatból.
Elhallgatott. Percekig szótlanul ültünk, csak a tücskök ciripelése hallatszott.
 – Én csak játszani tudtam és ennek vége van – mondta végül.
 
Lefekvéskor, talán a tücsök muzsika befolyására, a La Fontaine-mese jutott eszembe, persze saját átdolgozásban. A kis tücsök egy nyáron át szórakoztatta a hangyákat, jobban is ment a munka. Aztán jött a tél, és ahelyett, hogy a kis művészt kiengedték volna vendéglátózni valami meleg helyre, hagyták a hangyák megfagyni.
Jó tett helyébe, jót ne várj.

Befejezetlen meccsek című könyv alapján…
Újpesti Dózsa- Köln 3-1 1983 10. 19.

A “Befejezetlen meccsek” című könyv, még korlátozott számban megrendelhető az alábbi e-mail címen: zsoltbendo@hotmail.com.

Az utolsó, 10. rész tartalmából:

-Valami focista szállt be pár számra. Egész jól csinálja, dicsérte az új dobost. Elámultam. Schmeichel volt, aki még a Brøndbyben játszott, de már tárgyalt vele a Manchester United….

Befejezetlen meccsek című könyv alapján…

Forrás: Bendó Zsolt – Befejezetlen meccsek- című könyve alapján.

A Dániasport közösségi oldalán illetve a https://daniasport.hu/ oldalon  található cikkek a szerző kizárólagos tulajdonát képezik. A https://daniasport.hu/  cikkei és tartalmai kizárólag csak, forrás megjelölésével felhasználhatók!Engedély nélküli bármilyen módon történő felhasználása, másolása vagy sajtótermék általi megosztása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet!

Share and Enjoy !

0Shares
0 0